Az Ember, 1951 (26. évfolyam, 6-49. szám)

1951-10-06 / 37. szám

October 6, 1951.

AZ EMBER-■ ' «a

7-ik oId4

A gyógyíthatatlan ember

RÓMA, 1951 nyarán I.

Hivatalos ügyeim elintézése végett Bagnoli-ban voltam, ahol az IRO olaszországi központja van. Innen indulnak az emigrációs csoportok a világ minden tájára.

Akaratlanul is, mintha valaki csak hivott volna, — nem hiszem, hogy kíváncsiságból, — egy éppen gyülekező, útra készülődő csoport felé közeledtem. Ismerős alakot pillantottam meg közöttük, minthogyha ő lett volna az, — nem, mégsem ő az. Ő sokkal fiatalabb! Még közelebb érve, szinte felkiáltottam: de ő az!

— Szerbusz Pistám, hát te vagy az!

— Szerbusz öregem, hát ilyen kicsi ez a világ, itt kell nekünk találkozni ennyi idő után, — és nem győztük egymást kérdezni a nagy

örömünkben.

Kilenc kemény esztendő után találtunk egymásra, úgy a világ közepe táján: itt Itáliában. Az örömteljes viszontlátás, sajnos, nem tartott túl sokáig, mert itt ez “ember adás” központjában már útra készen és éppen hogy nem a teherkocsin ült barátom.

— Talán még van egy óránk,— mondotta. — Öregem, és újból elszakadunk és valószinüleg soha többet nem látjuk egymást az életben. Pedig milyen kár, hogy nem tudtam aránylag milyen közel éltünk egymáshoz, alig 200 kilométernyire. Pedig de sok mondani valóm lenne a számodra. Bár sejtettem, hogy Itáliában vagy,— hiszen az újságokban olvastam a nevedet,—de valahogyan mégsem mertem biztosan hinni, hogy mégis te vagy az és megvallom, többször elhatároztam, hogy Bagnoli-Szemelvények “Tiz esztendő Karinthy Frigyes mellett” cimii és talán soha meg nem jelenő könyvemből

PARIS, 1951. augusztus

Karinthy Frigyes — akinek baráti bizalmát titkári és munkatársi minőségben tiz éven keresztül volt alkalmam és kivételes szerencsém élvezni, ama kevesek közé tartozott, akiknek irodalmi munkássága irányt és iskolát adott.

A sors különös iróniája, hogy ez a zseni — mert Karinthy zseni volt a szó legszorosabb értelmében, — hiszen nincs az irodalomnak olyan ága, ahol mesterit ne alkotott volna, legyen az vers, novella, regény, színdarab . . . kabarétréfáiról nem is beszélve! —1 és ma Karinthy Frigyes neve száműzve van a hazai magyar lapokból. Még fia, Ferenc is nehezen tudná becsempészni a demokratikus magyar sajtó hasábjai közé. Biográfiát, életrajzot irni róla, ez a kérdés fel sem merülhetne.

Pár esztendővel ezelőtt próbálkoztam már ezzel a gondolattal. Érintkezésbe is léptem néhány pesti kiadóval, akik annak idején bu- j sásra keresték magukat Karinthy könyveinek terjesztésével.

— Nem olyan időket élünk, hogy ilyesfajta könyvek terjesztésével foglalkozhassunk — volt mindenütt a sztereotyp válasz.

Azt viszont mondanom is felesleges, mert természetes, hogy közben ezek a kiadók mind eltűntek a tisztogatás rostáján.

A magyar irodalom “Noé bárkáját,” “Az Ember” vendéglátó hasábjait veszem tehát igénybe, hogy ebből, a talán soha meg nem jelenhető, Karinthy Frigyesről szóló könyvemből néhány szemelvényt, innen-onnan, minden rendszer nélkül, egy kis csokorba fűzve, Karithy Frigyes halálának tizenharmadik évfordulója alkalmából nyomtatásban megjelentessenek.

Karinthy, a “Mennyei Riport” cimü regény szerzője, ott az'Tlristen jobbján, mert ott ül ő!, csak örömmel fogja ezt tudomásul venni. Visszaemlékszem, mily megtisztelő figyelmességnek vette Karinthy annak idején, mikor még “Az Ember” Bécsben jelent meg, a hetenként érkezett példányokat, amiket Göndör Ferenc tiszteletpél- j dányként küldött, zárt borítékokban. (Mert “Az Ember”-t, a Horthyrezsim is kitiltotta Magyarországról.)

•

Zsidó származású volt-e Karinthy Frigyes? Sokan tették fel annak idején nekem ezt a kérdést. Ha nem is ilyen nyiltan, de én is megkockáztattam előtte. Karinthy zavarban volt. Nem is annyira a válasz miatt, hanem mint minden alkalommal, amikor családi és magánügyei kerültek szóba.

— Édesanyám — mondta Karinthy — Pápán született, zsidó családból, édesapám szabadgondolkodó volt és vallási ügyekkel egyáltalán nem foglalkozott. Bennünket gyerekeket (Karinthyék hatan voltak testvérek) az evangélikus egyház szertartásai szerint kereszteltek meg. _ *

Majd egy éjjeli dunaparti sétánk alkalmával — ez ’38 tavaszán volt, — igy fordult hozzám Karinthy:

— Tudja, Dénes, egy brosúrát szeretnék kiadni, “Német maszlag és orosz áfium” címen, utána pedig egy “Kiállás” cimü röplapot, ahol bejelenteném, hogy belépek, illetve visszalépek a zsidó hitközségbe.

Pár napra e beszélgetés után megtörtént az Anschluss és nekem, az Endre Lászlók és társaik ellen Írott cikkeim miatt megindult sajtóperek következtében, az emigrációt kellett választanom, és igy nem volt senki, aki kiszorítsa Karinthyból ezt az érdekes hitvallást, ügy tudom, Komlós Aladár, a Zsidógimnázium tanára, a kiváló esztéta volt az egyetlen ember, akivel Karinthy erről a kérdésről ilyen nyiltan beszélt még.

•

Karinthy kétszer nősült—mindkét felesége elvált asszony volt, és mindkettőt úgy kellett megszöktetnie férjüktől. Első felesége Judik Etel, a Nemzeti Színház tagja volt, akit Laki-Bakits huszárszázadostól

ban az IRO-központjában érdeklődöm is utánad. De amikor ide kerültem egy - egy napra annyi szaladgálni valóm volt és bizony ne haragudj, a kerestetésről mindig elfeledkeztem a végén. Azt hiszem te megértesz engem . . .

— De Pistám, én most rólad akarok hallani, — vettem át a szót, — mi történt Veled ebben a kilenc esztendőben. Hiszen kilenc éve nem láttuk egymást és utoljára, amikor a kávéházi törzsasztalotoknál elbúcsúztunk egymástól azzal, hogy majd ha időm lesz 2-3 hét múlva újból benézek hozzátok, akkor egyikünk sem gondolta, hogy a pár hétből kilenc valóban kemény év lesz és azt is a véletlen jótékony tündére eszközölte ki számunkra. Pistám, mondd el röviden, mi történt Veled ez idő alatt?

— Csak nem akarsz kiszerkeszteni az újságban? Ne tedd ezt,; mert Klári húgom, aki még élve! maradt családunkból, Pesten él a férjével és nekik csak árthatnék’ ezzel ...

I

— Ne félj, öreg fiú, megértem én ezt és tisztába vagyok az ilyesmikkel. De most aztán beszélj gyorsan, mert amint látom az emberek gyülekeznek és gyorsan elrabolnak tőlem és valóban . . . valószinüleg örökre.

— Hát jó. Mint te jól tudod, — hiszen nyolc esztendeig egy osztályba jártunk, — hogy én keresztény vagyok és annak születtem. Vagyis az apám katolikus és az anyám zsidó volt, igy lánytestvéreim valamennyien zsidók voltak az anyám után. 1942-ben, azután a találkozás után, hogy benn voltál nálunk a kávéházban, körülbelü légy hétre munkaszolgálatos

Irta: DÉNES MIKLÓS

szöktetett meg, igen botrányos körülmények között. Hosszú ideig Bécsben és Berlinben kellett bujkálniuk a felbőszült férj haragja elől. Később a bőszület egyre apadt. Az apadás foka egyenes arányban \olt azzal az összeggel, amit Karinthy rendszeresen folyósított a férjnek. Később ezek a zsarolások alamizsnává változtak és Karinthy egész halála napjáig adófizetője maradt a “felbőszült” férjnek. És Karinthy volt, aki még Laki-Bakitsnak temetési költségeit is fedezte.

Egy délután ugyanis megjelent a Hadik-kávéházban Laki-Bakits fia és lánya. Mindketten feketében és kisüt szemekkel.

— Meghalt az apánk, — mondották sírástól fuldokló hangon — és nincs pénzünk eltemettetni.

Karinthy 300 pengőt adott át e célra és még ötven pengőt koszorúra.

— Még nem tudjuk a temetés pontos dátumát, de majd telefonálunk Frici bácsinak — mondották távozóban.

Hogy, hogy nem, de nem telefonáltak. És elképzelhető Karinthy meglepetése, amikor a legközelebbi vasárnap megjelenik a Hadik-ban életnagyságban maga a halott.

— Tudom, Friczikém, meg vagy lepődve, de ne haragudj érte rám. Már nem találtam más trükköt, hogy megpumpoljalak. Különben is gondoltam, egy kis örömet is szerzek vele neked, ha halálhíremet hallod. De, úriember vagyok — én a te számodra meghaltam. Soha többet nem jelentkezem nálad pénzért.

És Ferenc Jóska huszártisztje meg is tartotta a szavát.

Csak a gyermekei jártak ezután pumpolni Karinthyt.

Karinthy első feleségét 1919-ben a spanyol-nátha ragadta el. A temetési szertartást Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke végezte.

•

Második házassága, amit egy orvos elvált feleségével, Böhm Arankával kötött, 18 esztendeig tartott. Erről a házasságról külön regényt lehetne imi és a pszichoanalitikusok kötetekre menő tanulmányának lehetne tárgya.

Bevezetésemben említettem, hogy Karinthy ott ül az Úristen jobbján. Ennek története a következő: Karinthy sokat foglalkozott a halállal. Nem félt tőle, csak azt sajnálta, hogy nem tudja átélni és nem tud beszámolót imi a meghalás pillanatáról. “Mennyei Riport” cimü regénye is ezzel a gondolattal foglalkozik. De sokkal gyakrabban beszélt a halálról és a meghalásáról vicces formában. (Lásd “Temetésem” cimü krokiját.) Egy alkalommal, baráti körben említette, hogy valahogy igy képzeli el a Túlvilágba való megérkezését:

Temetése után azonnal az égi törvényszék elé kerül, ahol személyi adatai felvételekor, amikor odaér, hogy felesége neve Böhm Aranka, akkor az Úristen fel fog állani trónusáról, részvéttel megveregeti a vállát, majd odafordul a trónus jobbján ülő Jézus Krisztushoz, szólván:

— Eriggy innen fiam, add át helyedet Karinthy Frigyesnek, ő többet szenvedett a világon, mint te.

Viccnek hangzik, de Karinthy második házassága nem volt egyéb, mint a szenvedések hosszú láncolata. Valóságos mazochista módra vállalta mintegy két évtizeden keresztül a boldogtalan házasélet minden kínját. Vedd hozzá, hogy Karinthy miután otthonában nem érezte otthon magát, kénytelen volt kávéházi életet élni, és igy minden családi jelenet a kávéházak közönsége előtt zajlott le.

Talán nem minden ok nélkül mondotta Karinthy a New York kávéház épületében levő “Jobb mint otthon” cimü vendéglő cégéréről hogy az még egy bordélyházra is ráillene.

•

Karinthynénak egyetlen célja volt — mondom, csak pszichoana . litikusok tudnák, talán magyarázatát adni, — kisebbíteni Karinth; | tekintélyét, mind irodalmi, mind társadalmi téren. Aranka akkor vol I (Folytatás a 8. oldalon)

Irta: Köves Ernő

behívót kaptam Nagykátára. . . a Muraiék halálba küldő táborába. Tévedésnek gondoltuk a behívót és én csak úgy kiskabátban, minden csomag nélkül elindultam azzal, hogy az irataim bemutatása után a következő vonattal visszajövök. Erzsiké, a feleségem bár féltett, de sikerült őt is megnyugtatnom. Sőt, az apámnak is ez volt a véleménye. Sajnos, tévedtünk, mert napok teltek el addig, amig az őrmester az irataimba kegyes volt beletekinteni, de nyomban rám ordított: “Hol vetted ezeket az iratokat, rohadt zsidó? Biztosan a Teleki-téren valamelyik pájeszos háverődtől. Hát minket nem fogsz becsapni, te rohadt zsidó!” Amikör tiltakozni merészeltem ^ gyalázatos hangú gyanúsítás ellen, már kaptam is jobbrólbalról az ütéseket és mire magamhoz térhettem volna máris a fogdában találtam magamat. Apám, aki Pesten megtudta a történteket a még meglevő összeköttetése utján, végre elintézte, hogy kihallgatáshoz juthattam. Egyébként is ennek a csúnya bevezetőnek köszönhettem, hogy akkor nem kerültem ki Ukrajnába, ahová időközben elment a halál-ezred . . . Mondanom sem kell, hogy ezek közül senkisem került vissza.

— Ebben a században volt a szegény K. Lajos és a B. Jenő barátunk is, akik, szegények, ott lelték halálukat. Én tehát relatíve, abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy a legközelebbi menetszázaddal Erdélybe mentem— miután nem volt menekvésem,—s rá 9 hónapra leszereltették a századot. Mindezt állítólag az akkori hovédelmi. miniszternek, Nagybaconinak köszönhettük. Időközben, —hiszen ez természetes is—a fogorvosi prakszisom teljesen tönkre ment, sőt, a feleségem, amikor a pénze elfogyott, bizony néhány értékes felszerelési darabot értékesíteni volt kénytelen. Szüleim sem tudták őt támogatni, mert apámat a harmadik zsidótörvény miatt elbocsájtották állásából és a nyugdija valóban csak “nyögdij” volt ... és hogy a csapás ne jöjjön egyedül, ezzel majdnem egy időben két húgomat is kilökték állásaikból. Csak Klári húgom nem volt állásban, mert ő anyámnak segitett a háztartásban. Tehát apám szűk nyugdijából ötnek kellett megélni. így feleségemnek valóban nem volt más megoldása, s mint tudod, neki is voltak szülei és testvérei.

— Mit tehettem egyebet hazaérkezésemkor, az összeköttetéseim révén megvettem a hiányzó darabokat hitelbe és megpróbálkoztam a szétzilált prakszisomat újból egyenesbe hozni. Ami már-már sikerrel is járt volna, ha 1943 év őszén nem kaptam voine ismét behívót “munkaszolgálatra.”

zuttal Monorra hívtak be és most már nem volt kétséges előttem, hogy innen nem fogok egyhamar megszabadulni, — tehát, zsidónak és munkaszolgálatosnak könyveltek el. Szomorú búcsú volt az Erzsikétől, aki alig állt a lábán e nehéz percekben. Kisfiam és kisleányom, szegények, mindebből nem sokat értettek. Búcsúztam tehát, öregedő szüleimtől is—és a három húgomtól. Bevonultam Monorra és miután itt is kimaradtam egy már megalakult századból, bennünket összekombináltak a nagykátai és jászberényi visszamaradtakkal és az igy megalakult századot útnak, indították Bor-ba, a szerbiai rézbányába. Bor-ban, akkor még csak német j irányítás volt. Aránylag rendesen I elszállásoltak bennünket és nyom-