Az Ember, 1951 (26. évfolyam, 6-49. szám)
1951-07-07 / 28. szám
September 1, 1951 AZ EMBER KOREA ÉS EGYEBEK Irta: ANDRÉKÓ PÁL, PÄRIS, 1951 nyarán 1950 junius 25-én reggel valahol a Távolkeleten, a 38-ik szélességi fok körül ágyuk dördültek el. Ez a kellemetlen, öt év alatt már elfelejtett hangzavar felébresztette édes, gyanútlan szendergéséből a demokratikus világot. Bölcs államférfiaink, éleseszü politikusaink, ravasz diplomatáink és vitéz hadvezéreink kidörzsölve szemükből az álmot, dohogva és hümmögve, de mégis akcióba léptek. Szörnyű fogadást tettek: kommunista támadó, jaj neked, nemcsak visszaverünk, de meg is büntetünk vakmerőségedért, Korából pedig demokratikus államot csinálunk. Azóta, éppen egy éve, folynak az ádáz harcok, gyilkolják a jobbsorsra érdemes fiatalságot, irtják a civileket. Felégetett házak és falvak, földig rombolt városok jelzik a megtorlás útját. Üzikhajtják az ártatlan lakosságot jobbra-balra, kergetik hol északra, hol délre a szerencsétlen népet, gyártják futószalagon az árvákat. A megoldás pillanata azonban aligha érkezett még el. ★ Midőn e cikk Írásához fogtunk, aggodalmaink támadtak. Lehet-e, szabad-e ilyen kényes, ennyire bonyolult kérdéshez laikusnak hozzányúlni, mikor a szakértők sem ismerik ki magukat a diplomáciai boszorkánykonyha útvesztőiben és ezerféle kotyvalékai között. Azonban, visszaemlékezve arra a néhány száz cikkre, amit a közvéleménygyártóktól olvastunk, átgondolva azt a rengeteg beszédet és nyilatkozatot, amit bölcs és demokratikus államférfiaink, éleseszü politikusaink, ravasz diplomatáink, no meg kiváló hadvezéreink tartottak s összehasonlítva őket az eredménnyel, arra a megállapításra jutottunk, hogy ‘i’homme de la rue,” “az utca embere,” — ahogy a franciák mondják — is el tudott volna érni enynyit. Csakhogy sokkal olcsóbban. Ami az adókkal túlterhelt népek szempontjából nem egészen megvetendő dolog. És ha nem igy volna, akkor is meglehetne bocsátani e vakmerőséget, mert rettentően érdekelve vagyunk ám ebben a kérdésben. Úgyis, mint szabadságszerető emberek, mint demokraták, mint szociálisták, mint munkások, mint nép, úgyis, mint a nemzetközi megértés és együttműködés fanatikus hivei. Továbbá, mint jövendő “koreaiak,” bölcs és demokratikus államférfiuk stb. legközelebbi áldozatai. Figyelemreméltó, hogy a demokratikus köz véleménygyártó írók és újságírók egy tekintélyes része “katonák hátra, civilek előre!” felkiáltással, dühös lelkesedéssel, főleg államférfiaink bölcsességére akarta bizni a koreai kérdés megoldását, mintha, sajnos, az utóbbi évtizedek nem szolgáltattak volna elég bizonyítékot arra, milyen nagy hiány van pontosan ebben az árucikkben. Legmeglepőbb azonban az, hogy közöttük magyar, vagy magyar származású irók és újságírók is vannak. Pedig mi igazán elsőkézből, közvetlen tapasztalatból ismerjük a bölcs államférfiak képességeit. Miután sokunknak nagyon rossz az emlékezőtehetsége, kénytelenül feihivjük a figyelmet az 1919/20- as békeszerződésekre. Az egységes Osztrák-Magyar Monarchia öt részre való feldarabolására. Az egy nemzetiségi Magyarország helyett három nemzetiségi állam teremtésére. Arra a felmérhetetlenül mély államférfim bölcsességre, amely a nyolc és félmillió lakosú kicsi Magyarország őrizésére és körülkerítésére létrehozta a Kis-Antántot, ezáltal lehetetlenné téve Középeurópa megbékélését és együttműködését. Szabad kérnünk, emlékezzenek csak az egész mnoumentális hülyeség,re, amely Horthy, Mussolini, Hitler uralmához és végeredményben ax második világháborúhoz vezetett. Idézzük Keynes-t, a világhírű angol közgazdászt, akit egyesek nagy előszeretettel felejtenek el? Azt mondja már 1920 márciusában: “A következő fejezetek igyekeznek kimutatni, egyebek között, hogy a Békekonferencia delegátusai két súlyos tévedést követtek el a Szövetségesek kárára . . . Miután figyelmüket .politikai kérdésekre központosították, elhanyagolták Európa gazdasági egységét s a biztonság, amelyet elérni reméltek, csak képzeletbeli, mert nem lehet az eredménye nagyobb területek megszállásának s mert a jelenlegi politikai mesterkedések nem fognak megfelelni a közeljövő problémáinak.” Ha közvéleménygyárosaink nem tudnak már visszaemlékezni 1920- ra, ami nem túlságosan meglepő, hisz’ harminc év elég nagy idő, annyit talán mégis elvárhatnánk tőlük, hogy Hitlerről, Münchenről, a Hitlernek ajándékozott i Ausztriáról és Csehszlovákiáról, a csupa béke- és emberszeretetből hitlerizált Középeurópáról ne feledkezzenek el ilyen hamar. Még inkább megkövetelhetnénk, hogy Teheránra, Yaitára, Potsdamra vonatkozó emlékeik ne homáiyosodjanak el néhány év leforgása alatt. Az a zseniális államférfim bölcsesség, amelynek csak néhány évvel ezelőtt voltunk szemtanúi, tudniillik miként szabadították rá bölcs s demokratikus államférfiaink stb. a hitlerizmus után a bolsevizmust a jobb sorsra érdemes Középeurópára s vetették el a harmadik világháború magvait, ne merüljön el ily gyorsan az idők tengerében. Emlékezzünk! 1941-ben a bolseviki Oroszország dögrováson volt, már a halál kutyája ugatott belőle. Nem volt más választása, mint vagy elpusztulni vagy megfelelő áron megvásárolni a mentőeszközöket. Abban a pillánál ban a kommunistákra nézve igazán a lenni, vagy. nem lenni volt a kérdés s mivel elsősorban a saját becses bőrük megmentéséről volt szó, természetesen minden árat megfizettek volna, Ám csodákcsodája— a döglődő bolsevizmusnak hihetetlen árat fizettek demokratikus és bölcs államférfiaink. amiért lehetővé tette nekik a mentőangyal szerepének eljátszását. Nem elégedtek meg 17 vagy 18 milliárd értékű hadianyag szállításával, ráadásul odaajándékozták Sztálinnak egész Középeurópát, százmillió újabb rabszolgával. A Hitlernek tett engedményeket még lehet menteni. Hatalmas hadsereg élén, ereje teljében volt. Egyedül Franciaország volt katonailag—ha erkölcsileg nem is — felkészülve, míg Anglia hadsereg nélkül állott. Ilyen körülmények között Franciaország nem vehette fel eredményesen a harcot a hitleri" Németországgal szembe»?,. Am Sztálinnal máskép állt a dolog. Milyen volt azokban az időkben Oroszországban a helyzet, arra nézve hallgassunk meg egy szemtanút, El Cempesino-t, a spanyol polgárháború legendáshírű tábornokát, aki tiz évet töltött kényszermunka táborban a szovjethazában, tehát saját szemeivel látta azt a háború alatt. (Mellékesen igen kívánatosnak tartanánk. nemcsak kommunisták, de számos szocialista és polgári “demokrata” számára is egy hasonló, évtizedes oroszországi tartózkodást, a bolsevizmusról alkotott fogalmaik gyakorlati kimélyitésére.) “Tagadhatatlan, hogy Oroszország segített a háborút megnyerni és amellett megnyerte a békét is. Anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk az orosz nép óriási áldozatait, mégis el kell ismernünk, a győzelem nem lett volna lehetséges az Egyesült Államok és Nagy-Británnia anyagi segítsége nélkül és csak e két nagyhatalom tévedései és az előrelátás tökéletes hiánya tették lehetővé Oroszországnak a béke megnyerését is. Biztos, hogy a sztálini rendszer tudja, mit akar és hová megy, de sokkal kevésbé szilárd és sokkal sebezhetőbb, mint ahogy azt általában hiszik. Én láttam a rendszert a háború kritikus pillanataiban a katasztrófa szélén.” “Emlékezzünk az orosz kommunista párt 18-ik kongresszusára, ímelyet néhány hónappal a háború előtt tartottak és amelyen Molotov határozottan kijelentette, hogy konfliktus esetén Szovjetoroszország és az imperialista hatalmak között, Oroszország képes lesz bármely ellenfelét legyőzni. Ez a fenyegetés az “imperialista hatalmak” és nem náci-Németország felé volt irányítva, amellyel épp akkor tárgyalták a hírhedt paktumot. Bizonyos, hogy a szovjet nép és elsősorban a kommunista ifjúság, amelyek hozzá voltak szokva vakon hinni a kormány csalhatatlanságában, nagy önbizalmat éreztek, hallva ezeket a szavakat,” “Ám alig öt nappal a náci támadás után, 1941 júniusában az orosz front összeomlott és minden komolyabb ellenállás nélkül minden vonal felbomlott. A nép meglepetése és kiábrándulása óriási volt. Senki sem mert bármit is szólni, de az arcok és szemek elég ékesszólóan beszéltek. Hivatalos körök nem tagadták, hogy mindenekelőtt az angol segítségre számítanak, amint azt Churchill megígérte a náci betörés kezdetén. A csalhatatlan Sztálin megsebezhetetlen Szovjetoroszországa, amely az angol imperializmustól és az öreg tory Churchill-től várja egyedüli üdvösségét! Három hónapi háború után nagyon határozottan az volt a vélemény, hogy minden elveszett; a harmadik és ötödik hónap között a felbomlás és a zűrzavar leírhatatlan volt. A gyárak sietve bezárták kapuikat, csaknem összes személyzetüket az utcára dobva, pénz és irányítás nélkül, teljesen önmagára hagyva. Néhány gyárat leírhatatlan rendetlenségben kiürítették, de a legnagyobb részét egyszerűen lerombolták. Mindenki távozni akart, de senkisem adott megfelelő utasításokat és nem tett semmiféle intézkedést. A legtökéletesebb parancsuralom, a legközpontesitottabb rendszer ebben a helyzetben a legteljesebb tehetetlenségről tett tanúbizonyságot. A legkritikusabb órákban a tekintély, a szervezettség, a központosítás elpárolgott.” “Moszkvát 1941 novemberében hagytam el. A vonatban, amelyre sikerült feljutnom, valóságos lázadás tört ki. Az emberek szétszedték az üléseket, letépték a tetőket, hogy a kocsikban felállított kályhákat legyen mivel fűteni. Az utasok a vonatjukat “őrült vonatnak” és "kalóz vonatnak” nevezték s úgy is viselkedett, mint egy őrült. Hol előre ment, hol visszafutott. Egyszer jobbra indult, máskor balra tartott. Megállították egyes falvak előtt, amelyeket kiraboltak, amint kiürítették a krumpli és egyéb élelmiszerraktárakat is. Több millió emberi lény bolyongott igy erre-arra, aki útjában lopott, rabolt és fosztogatott. Fegyveres katonaszökevények megtámadták a vonatokat, leszállították az utasokat és kényszeritették a mozdonyvezetőt, hogy vezesse őket olyan helyekre, ahol még volt élelmiszer. Ilyen krülmények között gyűlt össze, rettenetes hidegben, egyedül Taskentben majdnem másfélmillió ember. Öregek, elhagyott gyermekek, védelem nélküli asszonyok. Mindenki szenvedett az éhségtől s csakhamar tífuszjárvány ütött ki. Az utcákon elszórva holttestek hevertek, amelyek eltemetésére senki sem gondolt. A prostitúció és a banditizmus általánossá vált. Harminc-negyven emberből álló bandák alakultak, hogy megvédjék szegényes rongyaikat. De amikor egy vakmerő banda érkezett, amely kifosztotta őket, maguk is banditává váltak s rabolni és fosztogatni kezdték a többieket. Számos, teljesen meztelen nőt lehetett látni, akiket levetkőztették, hogy ruháikat kenyérre vagy néhány szem krumplira cseréljék be.” ★ Ezt látta a SZEMTANÚ! Dehát egyetlen embernek adatott csak meg. hogy észrevegye a zürzavarj nak és fejveszettségnek ezt a fo- I kát? A diplomaták, a kémek és kcmelháritók özöne semmit sem észlelt? Ha igen, milyen következtetést vontak le belőle bölcs és demokrata államférfiaink? Milyen elgondolás alapján ajándékozták meg Sztálint Középeurópával? Miért tették fel a koronát csodálatos müvükre a négy nagyhatalom által megszállott Bées és Berlin beágyazásával a szovjetzónába? Szeretnénk feltételezni, nem a “Józsi bácsi” kitűnő vodkájának gőze, nem finom szivarjainak és cigarettáinak füstje kábította el annyira humanista, istenhivő, templomba járó, ájtatosan éneklő és imádkozó államférfiainkat, hogy ezt a szörnyű bűnt elkövethették, igaz, nem amerikaiak és angolok, hanem holmi magyarok és románok, de mégis fehér emberek ellen. Bizonyára józan észszel, a történtek tudatában, a helyzet teljes ismeretében cselekedtek. Nyilván tudták, hogy Stalin a cárok örököse, az orosz imperializmus u; képviselője, aki a pánszlávista álmok megvalósítója akar lenni. Tudniuk kellett, hogy azt a pánszlávista étvágyat elégíti ki, amelyet Marx igy jellemzett sfcáz évvel ezelőtt, 1853-ban, a New York Herald Tribune-ben megjelent cikkében: “A pánszlávizmus nemcsak egy olyan moz-7-ik oíd4 —-11 ^ ülS I galom, amely a nemzeti jííggeí! lenség elérésére tesz erőfesgíééses| két, ez egy mozgalom, amely így cselekedve Európával szemben, igyekszik megsemmisíteni azt, ívmit 10 évszázad történelme ceremtett. Ezt pedig nem lehet nsegvaiósitani anélkül, hogy le ne tegyen törülve a térképről ?<fagyarország és Törökország továbbá Németország egy nagy része. Mi több, az kellene, hogy Euró?» le legyen igázva, hogy ezeknek az eredményeknek az állandóságát biztosítani lehessen, föltéve, hogy el lehet őket érni.” Fölvetjük a kérdést, ns.’a volna-e üdvös dolog bölcs és demokratikus államférfiainkat stb. Marx Károly müveinek tanulmányozására kötelezni? Bizonyára az egész emberiség hasznát venné, ha az elmúlt évtizedek törtéhete alapján b e b izonyithatóan homályos agyukba bevilágítana a mrxizmus fáklyája. Most ismét röpköd a boíseviki békegalamb. Ki tudja milyen célból bocsátották világgá, békét hoz-e vagy a háború folytatását? De nem jogos-e aggodalommal nézni a jövő elé, nem kell-e félnünk, hogy ismét szörnyszülöttet fog létrehozni az esetleges >áketárgyalás, ismerve bölcs és demokratikus államférfiaink stb. kiváló képességeit, lelkiismeretességét és a saját szabadságuk ás saját demokráciájuk iránti oIhatatlan szerelmét. ★ A fentebb elmondottak alapján azt gondolhatná valaki, na ez is egy macarthurista. Korántsem. Nemcsak azért, mert mi még élénken emlékszünk a “humanista” tábornokok szerepére Kózép- Európa nagylelkű elajándékozása [ körül, hanem azért sem. mert nem szeretjük a hetvenkedö, fe- I gyelmezetlen, lelkiismeretlen katonatisztet. Nem becsüljük érdemén felül azt a hadvezért, aki nem áll feladata magaslatán, nem ismeri fel a helyzetet, vagy nem tudja stratégiáját és taktikáját az adott helyzethez alkalmazni. Nem tudjuk bámulni azt a tábornokot, aki könnyelműen feláldozza a munkás- és parasztgyerekek ezreit és tízezreit, De nem vagyunk elnézőbbek az emberek iránt csak azért, mert frakkot vagy szmokingot és nem katonai egyenruhát hordanak. Meggyőződésünk, a koreai események tragikus .fejlődésének elsősorban a civilek és nem a katonák az okai. A koreai háborút a Kreml kényura kényszerüetie a j demokratikus népekre, akiknek fegyvert kellett ragadni a veszélyj ben levő demokratikusnak elisj mert ország védelmére. Ámde a rájuk kényszeritett háborút teljes erővel kellett volna viselni, vagyis a hadveeztőség rendelkezésére bocsátani a megfelelő eszközöket nemcsak az ellenség feltariózta- I tására, hanem a' háború győzelj mes befejezésére is. Háborút vagy csinálunk vagy nem csinálunk,— nem lehet egyszerre háborúskodni is, meg nem is. Lássuk csak tni á mérlege a demokráciák hadviselési módjának. Ha hinni lehet a statisztikának, egy év alatt 3 millió civil halt meg, 10 millió a hajléktalanok száma, ami Délkórea. lakosságának túlnyomó nagy részét jelenti. Vegyük hozzá a 700,- 000 főre becsült katonai veszteséget, s kérdezzük meg, van-e olyan civil, államférfi, politikus és diplomata vagy egyszerű polgár, aki kevesli az áldozatok számát? Joggal vethetjük föl a kérdést, nem lehetett-e volna kevesebb áldozattal visszavetni a kommunista támadót a 38-ik szélességi fokra?
