Az Ember, 1943 (18. évfolyam, 25. éves jubíleumi szám)
1943-07-04 / 25. éves jubileumi szám
July 4, 1943. Az Ember 21-ik oldal. sok dolga aligha van ugyan a zsákmánybiztosnak, de annyi mindenesetre van, hogy a politikával nem törődik; az összeférhetetlenséget nem üldözi, a kormánynak nem csinál kellemetlenségeket; a hősök, a katonák, Károly-keresztesek szavazati jogának elsikkasztása miatt nem csap lármát. Wekerle hálás is ezért és eszébe sem jutott, hogy elmozdítsa állásából Rakovszky Egmont főispánt, aki véletlenül Rakovszky István fia. A papa zsákmánybiztos, a fiú főispán! A papa zsákmánybiztos, a fiú főispán és Rakovszky István eltűnt, elnémult. Hosszú elégiát lehetne mondani erről, de a magyar politikában semmitől sem szabad meglepődni. A magyar politika mocsaras légkörében megrozsdásodik az acél is. Magyar Lajos. BARÁTI SOROK Kedves Göndör! Mire e sorokat nyomtatásban fogom olvasni, te is szerkesztő leszel, üdvözöllek, kedves barátom, ebből az alkalomból. Én már régen vagyok szerkesztő, tiz, vagy tizenegy év előtt indítottam meg a lapomat, huszonöt éves voltam. Huszonötéves voltam s a Visegrádi-utcában egy pincében nyomtatták a kis újságomat, az első példány ötezer példányban jelent meg. Nem voltam egy buta gyerek, de azért nem tudtam, hogy mit akarok, csak akartam valamit, teli voltam vérrel és fiatalsággal és verekedni akartam mindenkivel. Nekimentem mindennek, ráztam az öregek szakállát és csnfoltam őket, a lábamat eléjük gáncsoltam s kergettek éveken át, én csodálom, hogy még élek. írók, szerkesztők, miniszterek és bankigazgatók, vidéki alispánok, doktorok, államtitkárok és milliomos svindlerek közt verekedtem, néha a törvényszéken töltöttem az ebédidőt, néha a vívótermek padlóján ugráltam, izzadtam és dobogó szívvel kezelve a kardot, mely nem mesterségem. Most itt ülök az íróasztalomnál, mely rendetlen és teli van levelekkel és iratokkal, szétdobálva kártyák, lapok, kéziratok, csomóban könyvek és iratok. Könyörgések és fenyegetések, vádak és védelmek egymáson fekszenek itt összedobálva, a zsidó egyetemi hallgató beiratási panasza szelíden ráhajol az antiszemita névtelen goromba soraira, csöndesen várják együtt ketten, hogy elolvassam őket. vagy széttépve a papírkosárba dobjam. Késő éjjel van, csöndes kis szobámban villany ég s most, hogy rád gondolok, felnézek e szegény könyvespolcra, ahol busz kötet Futár pihen bekötve. Kedves Göndör, rólad akartam Írni s magamról Írtam. Azt akartam megírni, boldog vagyok, hogy lapot inditsz, hogy hetilapot inditsz, boldog vagyok, hogy a sok zug- és rémlap között lesz egy hetilap, amelyiknek a szerkesztője tehetséges ember, azt akartam megírni, hogy örülök, hogy jc*sz, siess, gyere, gyere már, Göndör indulj meg, hidd el, nem lehet nekem tovább ftt egyedül mérgelődni és szégyenkezni a zugplakátosok közt. Ezt akartam megírni s ehelyett magamról irtani. Rád gondoltam és én jutottam az eszembe. A te első számodról az én első számom. Ez, amit mondani akartam. Nádas Sándor. TÖMEGSÍRBA hántolták el a katonákat, akik a harcterek poklában vágódnák el. A magyar politikában a harctéri tömegsírok mellé megásták a politikait is, aríiélybe a hősök jogát temették. Ezen a sirdombon járják most a jó urak a politikai vitustápeot. és roppant komolyan beszélnek fúzióról, W ekerléröl, Tiszáról, programúiról. Az igazság pedig az, hogy már hetek óta meg van ^va az a tömegsír, amelybe az egész mostani magyar politikát el fogják hántolni, összes szereplőivel, fúziójával, programjával együtt. Az ország nem fog egyetlen könnycseppet sem sírni utánuk. Abból a másik tömegsírból pedig, amelyre Tisza gróf akarta ráhengeriteni a reakció szikláját, exhumálni fogják a katonák jogát, az igazi demokráciát. AKTAIPAROS VAGY BÉKESZERZŐ Még ha a nyugati fronton bömbölő és a macedón harctéren elhallgató ágyuk nem is lőttek volna belei Burián gróf békejegyzékébe: Tisza István strólimannjának ez a kicsi férge akkor sem tudott volna megnőni. Az I. Rangklasseba beosztott cs.. és kir. hivatalnok, aki ma mindannyiunk általános, egyenlő és nyilvános veszedelmére a külügyminiszterünk, az a száraz . és unalmas aktaiparos, aki egy nagy koncepciókra és merész elhatározásokra elszánt ember helyét bitorolja a legfontosabb helyen: jegyzékével silány és életre nem való magzatnak adott néhány órára nyúló papiros és ujságéletet. Hat hónap előtt, talán megnézték és elméjükben megforgatták volna: ma megfontolás és mérlegelés nélkül eltemették a papírkosárba. Arról nincsen szó, hogy a földrengés ki ne vesse hivatalából ezt a burjánt, illetve Buriánt. De bizonyos, hogy ha ott maradhatna mindannyiunk közös romlására, ahol van, akor talán hat hónap múlván kitalálná azt, amit ma, még inkább teginap kellett volna elmondani, megcselekedni. “A hivatalok packázásait” már Hamlet is az életnek azok közé a főgyötrelmei közé számította, amelyek miatt gondolkodó és érzékeny léleknek haboznia kell a lét és nemlét mesgyéjén. Hát ha megélte volna, hogy amikor megfeszült aggyal, amelyre semmi mákonyos áfium nem borit álmot, feszülő idegekkel, amelyeket nem zsongit el semmi ernyesztő szer, lesi a világ a hivatalos sorsfordítók ébredését: hogy ilyenkor egy Burián a vezérünk, akinek idegei és agytekervényei aktapapirosból készíttettek és ereiben antracén tinta kering vér helyett. Mily rossz stilista és iró ez a Burián! A vizállás-rovat szerkesztését nem bízná rá akármelyik hétfői lap szerkesztője, s most mégis ő Írja azokat az iratokat, amelyekből harsogva kellene szólania az ellenséges és bennünket a Kruppék uszályának néző világhoz a békeszellemének, akaratának- és ama megismerésnek, miképpen lehet .a vajúdó és siistörgő zűrzavarból kilábalhiT Nehéz^valamely dologhoz jobban érteni, mint amennyire Budán gróf az irás-müvészetéhez nem ért. De van egy ember, aki valamihez még jobban ért, és ez a valami ^ rossz politika művészete! S ez a férfiú az elvetélt politikai akták zsenije, a szóbanforgó Burián gróf. De lehetne Burián gróf olyan jó iró, mint amilyen rossz politikus, szólhatna diplomáciai önvallomásaiból a spontán hit, holott csak a ráfanyalodás skepsisé didereg benne, kicsaphatna belőle 'az uj világ szellemének lángnyelve, holott csak bürokratikus sírboltok dohos lehelete árad belőle: akkor sem lett volna más sorsa, mint ami lett. S ha amint hallatszik, a .kudarcon meg nem riadva, uj szózattal fordul majd hamarosan “Mindenkihez”, ennek sem lesz más fogadtatása, mint ami az első .Írásbeli dolgozat osztályrésze lett. Mert aki a békéhez akar közeledni a mi oldalunkról, annak nem jegyzéket kell készítenie, nem diplomáciai fondorlatokat kell koholni, nem azon kell vesződnie, miképpen menthetők meg a múlt hatalmasságai. A. békeszerzőnek, nemcsak egyénisége szerint, nemcsak, személy szerint, hanem politikai múltjánál és osztályánál fogva -is szeplőtlennek kell lennie a háború minden felhőzetével szemben. A békeszerzőnek, mielőtt az ellenséghez’ fordul, mielőtt próbát tesz a béke íövészárkon túl élő ellenségeinek leszerelésére, le kell fegyvereznie az idevalókat, vágyás komoly, "hathatós, igazi demokráciát kell teremtenie. Tisza István famulusa, aki szolga volt, amikor a szerb demars készült, nem alkalmas erre. Ha békét akarunk, ha békéről beszélni akarunk: előbb kapcsoljuk ki a német főhadiszállás politikai hatalmát, előbb teremtsünk parlamentáris kormányt Németországban, előbb emeljük ki a porosz junkerek képviselőházát. De hát, ez nem a mi dolgunk és a magunk portájáról lévén szó, söpörjünk az előtt. Federalizmus Ausztriában, amely önálló államok konfederációjává alakítja át az osztrák népeknek kényszer összetartotta tömkelegét — ez volna az értelmes és hathatós békeakció első feltétele. A másik A magyar politizáló világ összesöprése egyetlen nagy lapátra, Tiszástól, Andrássystól, Apponyistól, intézményestől, pártostól s eltüntetése a világ színpadáról. Teljes és gyökeres demokrácia, amelynek jelképe és kifejezője volna első sorban és megindulásképen oly kormány, amelyben az ország minden népies, békebtvrát ereje koncentrálva volna, vagyis oly kormány, amelyben a Károlyi függetlenségi pártja, a szociáldemokrata párt, a kenesztényszocialista párt, a radikális párt, a parasztpárt és a nemzetiségek lépnének fel annak kezesei gyanánt, hogy ha a monarchia azt mondja, elfogadom Wilson pontjait, ez komoly és igaz szó, nem pedig pengő ‘és zengő, hit és igazság nélkül való szavalat. Csak ilyen, uj emberekben, uj tettekben, uj intézményekben foglalt békejegyzék nyithatja meg a szabadulás útját,—ha a posta gyors, nagyon, de nagyon gyors! Mindaz, aki ezt nem látja, vaksággal megverve tántorog és bukdácsol az örvény felé. Knrrfi Zsigmond. 'éjfél A portás megmondta a vendégnek: — Ez nem olyan szálloda, tévedni tetszik ... A vendég borravalót adott, morgott valamit és a portás fölvezette az éjféli idegent az egyetlen emeletre. A csorbás, csupasz lépcsőkön, a kicsiny petróleum-lámpa alattomos homályában a portás csak tessékelt: — Hopplá, nagyságos ur . . . Itt rossz a lépcső . . . Hopplá . . .' és zsiros testét maga is ugratta fölfelé, a kacskaringós utón. Fönn a keskeny és hosszúkás emeleten, a sötétség alagutjából egy kövér asszonyság jött elő, mosóruhájáról savanyúan röpködött a keményitőszag, ő is valami intelmet mondott a magányos vendégnek, de az lehajtott fővel tovább morgott, kapkodó sietséggel az asszonynak is borravalót adott és a portás, a gazdasszony megnyitották az idegen előtt a szobát. Lapult, komorkodott a csúnya kis garni, a. sovány folyosó beteg volt a szagtól, ami a szobákból kiáradt, a piszkos falak mögött vajúdott, hörgött az a szerelem, mely roncs emberekben nem akar meghalni. Az egyik szobában az öreg ember fojtogató karja megdermedt a fiatal lány nyakán s térdeplő ijedtséggel az ágyban egyszerre fölrémültek; kifelé hallgatóztak . . . Szerencsétlen hang vonitott a messziségben. Egy másik szobában a szipirtyós némber megharapta a katonatisztet és fejbekólintva fölocsudtak . A vonitó hang teli tüdőből bőgött az éjszakában. , i A szikkadt számtanácsos a bujtató odúban félrelökte a vén színésznőt és verejtékben, didergésben, csak a bömbölést hallgatták . . . Az embertelen, ismeretlen hang harsogva röpködött a garrii fölött, diadalmasan járt a szobák előtt, .horkant, fölrivalgott. szirénásan elhúzott az örömökre készülő, feldöntött mámorok fölött. Az emberek a szobákban, az bizony ostorcsapdosásai alatt, kergülve kergetőztek, szétszakított görcsös párok az ajtókhoz bukdácsoltak. A katonatiszt az anyókával a küszöbre ki-, hurcoltan nézték az éjféli bolondulást, őrnagy kabátjában a szomorú ember az elkinzott vágyaival roskadozott, a folyosó borújában a magános vendég-, bődült, állt, tétovázott . . . dühös fejét az árnyak közé hátravágta és a sötétült plafondig fölrántott szájából üvöltöttsüvöltött a hang, mint a rossz álom, ha a halálból nem ébredünk . . . S rásöpört a másik küszöbre, ahol a vén színésznő mögött a szikkadt számtanácsos motyogott: — Éppen most . . . Éppen most . . . az éjszakai vendég hangja csattanva föl
