Az Ember, 1943 (18. évfolyam, 25. éves jubíleumi szám)
1943-07-04 / 25. éves jubileumi szám
22-ik oldal. Az Ember July 4, 1943. ugrott, a számtanácsos lankadó ujjai még belegörbültek a színésznő kontyába és lélekzet nélkül ümmögött: — Éppen most . . . Éppen most . . . Az asszonytalan ember a rémeivel veszekedett, táncba kerekedett zsakettje, mint a gyászmadár szárnya, libbent-rebbent, lakkcipős lábai a tüzes padlózatról föl-föl ugrottak, karja, válla, törzse, mint a megrugdosott labda, hegybe szökkent, pusztuló hangja zihálva trombitált, zokogva kacagott, el-elszakadt, tütülve elbugott ... a küszöbre cövekelten, a sötét nász megtépett rongyaival álltak a párok s nyögdécselt a szivük: — Éppen most . . . Éppen most . . . A gazdasszony sipitozott: — Mentők . . . mentők ... , A "portás kiorditott az ablakon: — Rendőr . . . Valami büntető ármányos kéz benyúlt a felleges éjszakából a garni tetőzetén, a tébolyodottság fúriáját összekergette a vágyak deliriumával, a folyosó vaksi alagútjában kinyílott emberek űzték egymást és a szerencsétlenség, ez éjféli találkára rájuk küldte lihegő hajcsárait. Sorvadt gyönyörre falánk emberek visszazuhantak keserű önmagukba, az őrjöngő ember zsakettjében, lakkcipőben csák loholt, dalolt, bomolt. Mire fölették az eszét, szétrugták a lelkét, melyik gonosz démon vezette el éppen e csúf halottas házba? Hé vész Béla. A DÉLSZLÁV KÉRDÉST tanulmányozta Tisza ezredes. Beszélt liorvát, szerb, muzulmán, dalmát politikusokkal és ezek olyanokéi ő “szubverziv eszméknek” nevezett öt nemes gróf. Olyan dolgokat mondtak, amikel ö “szubszerziv eszméknek” nevezett öt év előtt. Olyanokat, amikért kötél járt néhány hónap előtt. Most, mint reális programmot nyújtották át ezeket a követeléseket. És ha a vitéz óbesterben lenne belátás, délszláv utján megtanulhatta volna, hogy háborúval semmit sem lehet elintézni. Mert több mint négy évi háború után ugyanazt hangoztatták előtte, amiért ő több mint négy év előtl hadat üzentetett. És most végighallgatta azt, amiért nemrég még akasztatott. A FRONTRA MEGY. Hetekig egyébről sem leiietett hallani. Sípolták, zengték, zúgták, trombitálták, hogy a frontra megy. Ö maga nyilatkozatot adott ki, hogy ne Írjanak neki levelet, mert jaj! — a postáját nem küldik utánna. Olyan helyen van, ahová még a madár, sőt a Feldpost sem jár. És néhány nap múlva hallottuk, hogy Reiehenauhan van. Aztán Zágrábban, Zárában. Sarajevoban, Mostár'ban, Eszéken, Béesben. Budapesten. Geszten volt. A délszláv kérdést tanulmányozta. így volt Tisza István a fronton. Rémes lehetett szegénynek a zágrábi, eszéki, bécsi lövészárokban. MŰVÉSZET Szinház A vásári bódé kikiáltója a dob és sip ékesszólásával csalogatja a mutatványok megtekintésére a nagyrabecsült jelenlevőket. A tömérdek szezonnyitó kommüniké előtt megállunk egy percre és friss érdeklődéssel nézzük ezt a tegnapról mára kerekedett mélyen tisztelt közönséget. Szinház es közönség hamar egymásra találtak. Ahogy ezeket ismerjük, nem kell félteni az idei farsangot sem. Néhány sorig azonban érdemes elgondolkodni, lehetne-e a színháznak egyéb politikája is a maga uj közönségénél. Ez a közönség a hirtelen megtollasodás után még jól sem lakott, a vadember másik ösztönével vetette rá magát a zene, a szinház. az irodalom csillogására. Mohón játszik az üveggyönggyel, amelyben megtalálta a maga gyémántjait. A szinház pedig keresi a színes kavicsokat, hogy legyen mivel csillapítani az újonnan kerekedett művészi átvágyakat. Meg merem kockáztatni azt a paradoxont, hogy ez a publikum elfogadná az igazgyöngyöt is, annyira nem ért hozzá. Neki a gyémánt sem rosszabb az üvegnél. De a színháznak nem mindegy, üveg mégis csak könnyebben akad. Ez az irodalmi és művészi hamisítás egyúttal becsapás is. Hol az a szinház, amely azt hirdeti: jérték, itt értéktelen, csillogó semmiséget kaptok. A kommünikékben csak úgy hemzseg a művészi, irodalmi és egyéb epiteton. Mégis csak ez a jelszó, amivel a tömeg barbár hiúságát meg lehet építeni. A publikum nívójáig áülyedt szinház nem gondolkodott el a hivatásán, hogy egy szüzujonnan érkezett tömeget a maga klasszikus színvonalára emelhetne. Előzékenyen sietett a müvészietlenség gyors és pontos kiszolgálására. A régiből csak egyet tartott meg: a hiúságát. A büntetőbíróság előtt fejtheted ki a magad igazát, ha a müintézet a tollad hegyén nem szinház, — hanem “lokál”. Ezt és a többi hamis érzékenységet ez a rovat nem óhajtja tiszteletben tartani. Hinni akar a szinház régi fényében, és minden igaz művészi törekvést, bármily gyönge hangon, de kitartóan védeni fog az élhetetlenség fölényeskedő vádjától. Becsületes elfogultsággal tapsolunk és pisszegünk, amint tapsolni és piszszegni érdemes. Szóval kritikát akarunk írni.Hajó Sándor. A MOSZKVAI SZOVJET Rjazanból reggel érkezik a vonat Moszkvába. Busan permetez az eső, a Moszkva körüli nyaralók ilyenkor ébredeznek, az apró sárgára festett állomásokon sürgés-forgás. Mindenki kalocsnit hord, Oroszországban a csizmára is kalocsnit húznak. Élénkszinü rubaskás oroszinges, hosszuszakállu, görnyedt parasztok apró kézikocsikon tejet szállítanak a nyaralókba, kenyeret erre már keveset látni, a bulki, a felejthetetlen ropogósra sült fehér cipó már csak mint messzi szibériai emlék dereng bennem. Minden kis megállónál újabb roham a zsúfolt vonat ellen, a pályaudvarok védelmére szervezett külön vörösgárda-osztagok, amelyeket bolsevikiérzelmü kozákokból és a kommunista Oroszország legjobb harcosaiból: a lettekből szerveztek, tehetetlenek a türelmesen várakozó utasokkal szemben, akik szelidlelküek, nem gorombáskodnak a kalauzokkal, ám az utolsó pillanatban mégis felfurakodnak a már induló vonat lépcsőjére. Moszkvához közel hefyi vonatok szállítják a dolgozó tömegeket befelé a vörös Oroszország szivébe, a bolseviki fővárosba, Moszkvába. Egy-egy vonat, ha megáll a külvárosi moszkvai pályaudvaron, csak úgy ontja magából a gyári munkásokat és munkásnőket, az üzletek alkalmazottjait, akiknek napi foglalatosságuk bent van a centrumban. A pályaudvarról azonban nem könnyű kijutni. A puskás csendőrök kordona nem enged át csomagos utast és kibontódnak a zsákok, felnyílnak a zenélőzáras, sokszínű bádoggal kivert oroszos kofferok! átvizsgálják, vájjon nincs-e bennük üzérkedésre szánt áru. Élelmiszert minden utas csak annyit vihet be Moszkvába, amenynyi három napi fogyasztásra kell. A többit irgalom nélkül elkobozzák ott a pályaudvaron. A pályaudvar előtt az “idvoscsikok”, sveifolt posztócilinderes, hosszú kaftánszerü kékköpenyeges kocsisok invitálnak a puha, sötétkékszinü gummikerekes egylovasba. Árat nem szívesen mondanak, a legkisebb ut egy krásznik, a régi cári uralom megmaradt vörös tizrubelesének népszerű elnevezése. Kissé hoszszabb ut már Kerenszkijbe kerül, ami a Kerenszkij-kormány által kiadott, arrébb Európában söröscimkéhez hasonló negyvenrubelest jelent. Az orosz kocsis az orosz utca legtipikusabb alakja. Nyugodt, sohasem veszti el a hidegvérét, nem szokása az elgázolás és oly ügyesen kanyarog a szédítő moszkvai förgetegben, mint valami cirkuszi zsonglőr, aki bármilyen káprázatos mutatványnál is egyformán blazirt marad. A pályaudvarok mellett végnélküli hosszú utcasorokban szálló és szálló egymás mellett. A legtöbbön már ott díszeleg a “Hotel” szó, az orosz betűs “Numera” mellett, szűk. sikátorszerü bejáróik rég nem puccolt ablakán rossz írásos tábla fityeg. “Nincs üres szoba”. És ez minden szállón kint lóg. Az irás már megfeketedett, ha kívülről van akasztva az ajtón, halványra mosta a hó, vagy az eső, olyan régóta éktelenkedik kint a tábla, hogy; nincs szoba. Reggeltől délig tizennyolc szállóban kísérletezek. Szinte lenézően mosolyognak és mutatnak az ajtó felé a táblára. Még a fürdőszobákban is laknak. A billiárdasztal is megszokott fekvőhely a moszkvai szállóban, A srapnel és gránát járta Metro pol-szálló fejedelmi lakosztályai szintén szovjethivatalok helyiségei. Az összes nagyszállókban tanácsirodák vannak vagy vörösgárda-kaszárnyák. A hárommilliós Moszkva lakásszüksége megoldhatatlan probléma. Mindamellett, hogy Moszkvába csak külön engedéllyel és az odautazás céljának pontos megjelölésével lehet eljutni, még átutazóban is oly embertömegek tartózkodnak a fővárosban, hogy a lakások nem elegendők a milliók befogadására. Pedig a cári Oroszország középületei ma már bolseviki-célra szolgálnak mind, rekvirálták a nagyhercegi palotákat, a csillogó berendezésű főhercegi kastélyokat, a cári udvartartás ezernyi szobáját. Ez sem elegendő. A Szkobelevszkaja-Ploscsad hatalmas méretű Szkobelev-szobra körül a gránitkockás térségen nyüzsög Moszkva. Ott van a sok-sok szobás Dresden-szálló, ma a szovjet legfontosabb hivatalai vannak benne elhelyezve. A földszinti üzlethelyiségek kirakatai golyólyukakkal telve, a kapubejáró két oldalfala kézitusa nyomát viseli. A felhívások és hirdetmények egész légiója borítja a falakat, az előcsarnok pedig a legkáprázatosabb könyvesbolt. A bolseviki-irodalom termékei vannak fölhalmozva a polcokon, a falakról Lenin, Trockij, Szverlov, Bucharin, Zinovjev, Kamenev, Joffe, Csicserin, a bolseviki-vezérek fényképei. Apró füzetek, népszerű kis könyvecskék, de vaskos müvek is. Az Axelrod-féle Marx-kiadás három kövér kötete, a szocialista irodalom mindenféle kiadásban és nyelven ott kapható a szovjet előcsarnokában. Fürge bolsevicskák, gimnazista bolseviki-leányok, rövid hajúak és kedvesek árusítják a könyveket, pár kopekért meg lehet vásárolni a bolseviki párt programját, Lenin irányelveit a kommunista Oroszország kiépítéséről, Trockij hires békeszédjét, a breszt-litovszki szerződs pontjait s igy tovább. Német röpirat igen nagy számban kapható. A legtöbbön Radek Károly a szerző. Magyar röpirat is sok van, pompás tipográfiával, ízlésesen kiállítva. Az orosz újságok külön polcokon, mellettük cseh, román, német és magyar moszkvai napilapok. Mindegyiknek jobb sarkában a nemzetközi mondat: Világ proletárjai egyesüljetek! Felfelé a lépcsőn, a szovjetté alakított szállóban kanyarog a katonák és civilek tömege. Mindenkinek elintézni való dolga van. A falakon táblák a világ minden nyelvén, ebben az épületben vannak a nemzetközi szakosztályok, itt székel az irodalmi népbizottság, Lunacsarszkij minisztériuma. A bolseviki párt számos frakciójának agitációs irodái, a különféle szerkesztőségek, propaganda-bizottságok mind itt kaptak szállást. Az első emeleten óriási étterem. Sztolovaja. Itt étkeznek a hivatalnokok, de ebédet kap akárki, nem kérdezik honnan jött, bolseviki-e. Étlap nincsen. Hosszú fehér-abroszos asztaloknál ülnek a vendégek a scsi-leveses fakanállal, a tányér mellett két apró szelet barna kenyér. Van halnemü és husnemü. De mindegyikhez első fogás az orosz nemzeti eledel, a káposztaleves, a scsi. Az olcsóbbik ebéd öt rubel, a drágábbik tiz. Borravaló persze nincs, mint mindenütt Oroszországban. Bejárom az épületet, az ötemeletes szállómonstrumot, amely olyan, mint egy hangyaboly. A szobákból irógép-hangok kattognak, uj és uj plakátok jelennek meg a falakon, készül a bolseviki irodalom. A földszint útbaigazító hivatala adja meg a felvilágosítást a szovjet-épületébe belépőnek. Hosszú libasorban. hvosztban állnak a várakozók, mindegyik kezében a már előkészített papírral, azt mutatja be az íróasztal mellett álló cvikkeres bolsevicska komiszárnak, aki gyors elhatározással, pár pillanat alatt megadja a szükséges útbaigazítást. Odakerülök én is eléje, mondom, lakásügyben jöttem. Egy pillanat és kiállít egy engedélyt a központi szovjetbe való belé
