Az Élet, 1909 (4. évfolyam, 1-8. szám)
1909-01-20 / 1. szám
AZ ÉLET 7 kár ne essék a tojásokban. Mint minden esztendőben, most is vittek magukkal tojást az alfőzőnek, aki efajta kedveskedés ellenében szokta a szeszgyár napszámosait felfogadni. Tudták ezt a tótok, igy tanították ki őket az öregebb tótok s igy adták ők tovább a tanítást a fiatalabbaknak. Az alfőzők változhattak a szeszgyárban, a szokás nem változott, s mindig azok voltak a kapó- sabb tótok, akik friss tojást hoztak magukkal a falujukból. De a tojáson kívül alma is került az alfőzö számára. Az almát is szereti az alfőző. Egyáltalán mindent szeret az alfőző — igy tudják ezt a világlátott tótok, akik télire leereszkednek Budapestre a szeszgyárakba napszámra. Három-négy tót mtndjárt ágyat vetett magának a fapadok között szűrükből, elemózsiás tarizsnyákból. Ezek az egész utazásból az alvást szeretik legjobban. A többi annál kényelmesebben elfért a keskeny padokon és az álomszuszékok még le sem hunyták a szemüket, mikor már megindult a nagy terefere a gyárról, a pane alfő- zőről, a nagy gépekről, a nagy pálinkaszagu cefrés kádakról. Általános nagy szeretet hangzott a tereferéből s a locsogó tótok lelkében az egész nagy Budapestről alig kapott más helyet, mint a jó pálinkaszagu cefrés kádak. Azok mellett jó őrt állani, az a jó szag maga is pálinka. Pedig hát a cefréből még lopni is lehet az ebéd mellé. Az egyik tót Misónak akart jókedvet csinálni. — Te légy a szakács. Nyolc tót dolgozik a kilencedikért is, a kilencedik aztán a szakács. Adunk egyenkint öt krajcárt minden napra, te megveszed a krumplit, megfőzöd, a pihenő órában pedig eszünk. Te nem dolgozol, csak délután meg éjjel, ha soros vagy. Olyan jó dolgod lesz, mint egy szakácsnak, vagy a papnak. S mikor tavaszszal hazamegyünk, viszed te is a sok réz-bankót s veszünk rajtuk tehenet. Teli szájjal nagyot röhögött: — Viszünk alfőzőnek tojást, ekkorát, mint a fülem. Hozunk vissza tehenet, akkorát mint én. Misó nem röhögött, pedig az a tehén tudta csak kicsalni a falujából, a minthogy azért a tehénért rán- dultak le a tót legények megannyian a falujukból. De Misó most még a tehénnek se tudott örülni. Ahogy kinézett a kocsi ablakán s a vöröslő messzeségben picziny falvakat, reszkető tornyokat látott futni, száguldani, olyan keserves érzése volt, mintha ezek a futó falvak és tornyok mind az ő elhagyott falujához sietnének, hogy vigasztalják. Nem is volt már falu az ő kis faluja, hanem úgy élt a lelkében, mint egy elhagyott öreg asszony, akit a többi csacsujgat, vigasztal. És aztán a futó mezőtáblákból egy-egy piros pipacs nézett feléje: mintha a Rezsinké fejéről hullott volna le a piros keszkenő. — Vasárnap megint pálinkát iszik az apám sakkor este megveri Rezsinkát — morgott, mintha magának morogná. Az egyik tót túlköpte az alvó tótokat s igy felelt: — Az apád nagyon komisz ember, Misó. — Csak vasárnap — mentegette Misó. Vasárnap eszébe jut, hogy Rezsinka mostoha, a második feleségéről maradt, aki úgy hozta már magához a második urához s olyankor elkeseredik, megveri Rezsinkát. Nagyot, keserveset ütött a padra. — Hányszor kilöktem a szobából, ha részegen jött! Most nem leszek otthon és meg fogja verni Rezsinkát. Ezen egy pár tót úgy elkeseredett, hogy lefeküdt az alvók mellé és szintén nekigyürkőzött az ereszkedő, hosszú éjszakának. Egy puffadt, fehér tót maradt még ébren Misóval, nyilván az égő pipája miatt, amit sajnált kivenni a fogai közül. Ez aztán versenyt nézte Misóval a fekete fátyolba öltözködő tájékot. Egymással szemközt ültek, bámultak és hallgattak. Hét nagy tót a padok alatt elnyúlva szuszogott egészségesen, tempóban. A kocsi tetején léptek dobogtak, aztán kigyult egy olajláng, a tehervonat éjszakát csinált. A tájék elbújt Misó szeme elöl. Eleinte látott egy pár libegő lángocskát, amikről azt hitte, hogy lidércek repülnek a temető fölött, de nemsokára azok is eliob- bantak. Vak feketeség fogta körül a vonatot s Misónak az állandó kattogás közben is olyaa érzése volt, mintha a vonat is odafeküdt volna a tótok közzé aludni,, horkolni. Hirtelen ropogás, menydörgés, ördögzsivaj riasztotta meg s egy másodperc ezredrésze alatt álmodni vélte, hogy házak robognak el mellette, nyitott tetejű, felszakitott ablaku házak, melyekben emberek marakodnak, ölik egymást. Egy mellettük elhaladó gyorsvonat lehetett, de Misó halálos rémülettel kapaszkodott az egyetlen tótba, aki vele szemben iilí. Az az egyetlen tót is elaludt ülőhelyében, pipával a szájában. Mikor Misó megmarkolta a vállát, a tőt csöndesen morgott: — No, mi baj, Misó. — Félek, lihegett a nagy tót gyerek s az ablakra meresztette tekintetét. A iokomotiv fiistfátyolábó! akkor szikráztak ki a tolongó, bukfencező tüzcsillagocskák. Mintha egy nagy szakajtóból öntené ki valaki éppen Misó fölött. A zuhogó szikrák szétröpültek, mint a pillék s ellobbanva keltek a sötétségbe. A lokomotivból még egyszer, harmadszor is kizuhogott egy szakajtó szikra. Misó reszketve, üveges szemekkel bámult. Az álmából felriasztott tót közömbösen morgott: — Füst . . . sötétben szikrázik a füst . . . Aztán tüszőjébe dugta a pipát és maga is elnyúlt a pádon. Misó most már egyedül volt ébren. Az a kis olajláng, mely a kocsi tetején üveg alatt lobogott, nem világította meg a kocsit, csak átfestette mozgóvá a mozdulatokat is. Misónak úgy rémlett, hogy az alvó pajtásai mosolyognak, elhúzzák a szájukat, testeikkel egy-
