Az Élet, 1909 (4. évfolyam, 1-8. szám)
1909-01-20 / 1. szám
4 AZ ÉLE T. A miniszter felesége: Sajnálom. Avagy tán elfeleded, hogy ki vagyok én . . . A m i n s z t e r: A világ minden kincséért se feledném el, te vagy az én legdrágább szentem, te az én feleségem. A miniszter felesége: Úgy van. És te vagy az én édes jó uram. Azonban ezenkívül és ettől eltekintve én az alkoholizmus elleni mozgalom egyik elő- har zosa vagyok. Én vagyok az alkoholellenes szövetség elnöknője. A miszter: Oh jaj, már késő ... A képviselőház már megszavazta a kicsi tételt. A miniszter felesége: Ám lásd a következményei. (Szünet). A miniszter (busán): Milyen koaliczió! Az ember már a saját feleségével sincs egy párton. Szilveszteréji lovasok. Gyémántködös, farkasleső éjszaka. Az országutat befújta a hó, csak a távirópóznák mutatják, hogy merre kanyarodik. A fehér hegylejtőről néma liazsorok bámulnak le száz vörös ablakszemükkel. Két ember megy az utón. Az egyik peczkesen emelgeti hosssu gémlábait. Kurta zekét visel, a nyakára pedig hosszú kendőt csavart, melynek csücske a la- doczkáját verdesi. Kissé felöntött a garatra és a szája szakadatlanul jár. Éles, házsártos hangon parancsolgat és feleselget, mintha egy egész láthatatlan hadsereg lépkedne a nyomában. Ez a községben lakó ügyvéd részeges Írnoka. A másik kicsi, köpczös ember és kacsázva baktat a társa nyomában. A cseperkekalapja alatt hosszú fürtökbe kunkorodik a haja. Apatikusan követi az Írnokot és diinnyörgő hangon válaszol annak kérdéseire. Talán nincs is egészen tisztában magával, hogy mit csinál és merre jár e pillanatban. O a község részeges kántora, vagy mint arrafelé mondják : az orgonista. A merre mennek, ovális gödröket tipornak a mély hóba. — Előre, előre ! — harsogja az írnok. — Di- rekczió : a keresztut ! Öt perez múlva ott leszünk. Fel a fejet, ki a mellet! — Hol leszünk? — kérdi álmosan az orgonista. — A keresztuton. A Majdán-domb alatt. Éjfélkor majd katonásan a szeme közé nézünk a szilveszter csudának. — Miféle csudának? — Hányszor mondjam még, hogy meglessük a szilveszteri lovasokat. A te fejed igazán olyan, mint a kémény, — semmi sem ragad meg benne . . . Szilveszter éjszakáján idegen lovasok vonulnak el a Majdán dombja fölött. Az első harangütéssel megjelenek, az utolsóval megint füstté lesznek. Száz esztendő óta jönnek-mennek, minden esztendőben egyszer. Senki sem tud róluk semmit, de sok éjjeli csavargó látta már őket. A ki meglesi őket a keresztuton. annak mondanak valamit. Valamit, a mit csak az illető ért meg... A ki látja őket, azt kitöri a nehéz nyavalya... Mert a szilveszteri lovasok rettenetesen szomorú igazságokat mondanak ... Magukkal hoznak mindent, a mit az ember elmulasztott és elrontott életben . . . Vágyakozás és megbánás marad a nyomukban .,. Okos ember nem is áll az utjukba ... A plébános ur okos ember és most puncsot főz a meleg szobában .. . A jegyző ur is okos ember és a felesége kövér tokáját simogatja... A paraszt a legokosabb ember és a dunnája alatt horkol ... Mi azonban két semmiházi vagyunk, nekünk se dunnánk, se feleségünk, mi kimegyünk az országúira és a szeme közé nevetünk a szilveszteri kisértetjárásnak ... Ki a mellet, fel a fejet! Szerencsésen eltaláltak a keresztuthoz. Jó félórát kellet várakozniok, mig a falu tornya elkongata az éjfélt. Az írnok azalatt fel-alájárt és szabadgyakorlatokat végzett a hosszú karjaival. Az orgonista mozdulatlanul állóit egy helyben és buzgón szivogatta kialudt szivarját. Az utszéli távirópóznák azalatt halkan muzsikáltak a fülében. Az orgonistának olykor úgy rémlett, mintha hatalmas vokálkórus énekelne. Tisztán hallotta a férfiak zengő basszusát és a nők édes szopránját. — Mindjárt éjfél! — mondta halkan az írnok. A domb felé néztek. Ott ezüsthasu hófelhők lebegtek az égen. Majd rés támadt a felhőkön és a hold bágyadt fénye mellett gyorsan szálló, sötét ködfoszlányok vonultak át a felhőkapun. A nagy fehér csendben megkondult a távoli falu harangja. Éjfél van ! A két korhely kidülledt szemmel nézi a domb fölött torlódó felhőalakokat. Az írnok egyszerre valami rémült nyilalást érez. Lovasokat lát a domb fölött! A felhőkapu alatt piros lett az ég s a bíbor hátterében tollas csákóju lovasok árnyékképei sorakoznak. Néhány lépésnyire a többi lovas előtt, karcsú telivér paripáján, hajlott vállu öreg katona : a király . .. Sötét silhouet- jét vékony aranysáv szegélyezi, Ő is, a többi is figyelmesen tekint a távolba ... Most kis felhőfoszlány úszik feléje. A felhőből lobogó sörényű paripa lesz, a paripán hosszú termetű tábornok ül... A részeg írnok önmagára ismer a tábornokban. Most hirtelen magáit, katonásan tiszteleg a király előtt, — úgy látszik, valamit jelent a felségnek... A király többször bólint tetejével, majd kissé előre ösztökéli lovát és kezet nyújt a tábornoknak. Az pedig, mélyen a lova sörénye fölé hajolva, kezet fog urával... Aztán egyszerre alaktalan ködbé lesz az egész.
