Atomerőmű, 2018 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2018-10-01 / 10. szám
SPORT 53 1956. július 15-én a Népstadionban, egy 4 : 1-re megnyert magyar-lengyel focimeccs után a közel ötvenezer néző a helyén maradt, ugyanis a meccs után rendezett futók országos bajnokságának 10 000 métere is hasonlóan nagy durranásnak számított, mint az aranycsapat játéka. Iharosnak ez volt élete második 10 kilométere, de a cseh gőzmozdony, Emil Zátopek világcsúcsánál is jobb idővel (28:42,8 perc) ért célba, ráadásul menet közben új hatmérföldes világcsúcsnak is örvendhetett a glóbusz. Az olimpia november 22-én kezdődött, Iharos egészen az október 23-i eseményekig az 5000 és a 10 000 méter fő esélyesének számított, azonban a forradalom A Mester Iharos Sándor és a korszak többi futósztárja sikereinek kovácsa egy megszállott és újító szellemiséget képviselő edző, Iglói (Ignácz) Mihály volt. Az atléták között csak Náci bácsiként emlegetett tréner tanítványai összesen 49-szer javították meg a világ addigi legjobb idejét. Az 1908-ban született Iglói nem volt egy kiemelkedő futó, de ment a saját feje után, és a 20-as, 30-as években jellemző itthoni módszereket meghaladva, a korszak szakirodalmát, Paavo Nurmi és a finnek edzésmódszereit ismerve az élmezőnybe verekedte magát. Mai szemmel nem tűnik furfangosnak a dolog, ám akkoriban a lapok is beszámoltak arról, hogy napi két edzést csinál Iglói. A hazai trend ekkor maximum napi 5-6 kilométer volt, az Árpád Gimnázium (amelynek a szerző is 4 évig diákja volt) tanára pedig elkezdett tervszerűen, keményen edzeni. Finnországi látogatása után is finomította (keményítette) edzésmódszereit, bevezette az iramjátékos (fartlek) tréningeket, és nem volt rest napi háromszor edzést tartani. A magyar szakemberek azzal fogadták, hogy ennyi futást egy magyar atléta nem bírhat, egyszerűen nem alkalmas rá. Csapiár András 20 kilométeren futott világrekordja adta meg a csattanós választ a fanyalgóknak. Náci bácsi saját példájával járt elöl, all. világháború után, négyévnyi kihagyással és orosz hadifogsággal - ahol megszervezte a foglyok sportolását, versenyeztette őket - a háta mögött, negyvenévesen is magán tesztelte az edzésmódszereket, ekkor 5000 méteren 15 perc 8 mp-et futott. 1952-ig versenyzett, ám ekkor már látszott kibontakozni egy olyan futógeneráció Iharos Sándorral, Tábori Lászlóval, Rózsavölgyi Istvánnal, akik meghatározták a következő évek világversenyeit. Iglói feltétele az volt a tanítványai felé, hogy se kevesebbet, de többet se dolgozzanak az előírtnál. Résztávokkal, sprintekkel, iramjátékokkal telt a napi 28-44 kilométer: „Sokszor hagytuk abba este úgy a tréninget, hogy vége, örökre befejeztük. Másnap mégis ott voltunk az edzésen." A futók nagyon sokat edzettek, az állandó csúcsforma volt Iglói meggyőződése, ami mára ugyan elavultnak hat, de az eredmények őt igazolták: 1955-ben, legsikeresebb évükben a triumvirátus bármely tagjáról tudta, hogy képes a világcsúcsra (amit mindhárman bizonyítottak is). A 4*1500-as világrekordot az akkori honvédelmi miniszter kérte, s ők már előre elkészítették a serleget, annyira biztosak voltak a dolgukban. Az olimpián Tábori 4. és 6. helye azonban nem igazolta be az előzetes várakozásokat, ami az 1956-os események tükrében nem is meglepő. Iglói Mihály sem tért haza Ausztráliából (a rendszerváltásig), az Amerikai Egyesült Államokban és Görögországban edzősködött, Tokióban, 1964-ben pedig az 5000 méter bajnokának ő volt az edzője. És az amerikai himnusz szólt... Forrás: www.index.hu
