Atomerőmű, 2018 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2018-10-01 / 10. szám
50 RÉGI MOTOROSOK „Nem bántam meg semmit" Orbán Ottilia | Fotó: saját archívum Egy finom kávé, egy kellemes csevegő partner. Nem is kell más, hogy jól induljon a nap. Erikát régóta ismerem, de igazi csajos dumcsira soha nem volt lehetőségünk. Fiatalos, csinos, örökké izgő-mozgó. Első ránézésre senki sem mondaná meg, hogy már ő is a régi motorosok csapatát erősíti. Titkokat talán nem, de emlékeket megosztunk olvasóinkkal. Beszélgetőtársam Magyar Erika, a Rendészeti Osztály titokvédelmi előadója, akivel visszaemlékezünk az erőmű hőskorára - amit már nagyon kevesen ismernek -, ezzel is örökséget hagyva a következő generációnak.- Mielőtt titkokat osztanál meg velem, meséld el, hogy „mi szél hozott" Paksra, mi az, ami motivált abban, hogy Paksra gyere?- Egészségügyi iskolát végeztem, Debrecenben dolgoztam az idegklinikán fél évet. Majd férjhez mentem, és eljöttem Paksra 1982- ben. Nem volt munkahelyem, és mindenképpen itt szerettem volna dolgozni az erőműben. Átmenetileg a régi paksi szülőotthon helyén működő Kossuth Lajos utcai idősek otthonában dolgoztam fél évig. Mára az idősek otthona is elköltözött onnan. Aztán 1983. március 28-án - erre nagyon emlékszem - jöhettem ide az erőműbe dolgozni. Mindez 35 éve volt.- Hova kerültél, melyik területre?- Akkor még ERBE-s voltam, az 2. üzemorvosi rendelőbe kerültem. Még nem volt szakápolói végzettségem, sima általános ápolói képesítésem. Nagyon érdekes volt, sok ember megfordult nálunk. Néha még ma is beugranak dolgok, mint például a dekádozás. Akkor úgy dolgoztunk, hogy egy hetet nappal: reggel 6-tól este 6-ig, egy hét szabad és egy hét este 6-tól, reggel 6-ig. Közben pedig megszereztem a szakápolói képesítést is. Aztán eszembe jutnak azok a fantasztikus pecsenyék, sült kolbászok és lángosok, amikért sorban álltunk reggelenként a sütödénél, az étterem ütött-kopott fémtálcái és a friss terményekkel álldogáló zöldségárus és az újságárus is. A friss pecsenye illatára még most is emlékszem.- Hozzá lehetett szokni fiatalon a dekádozáshoz?- Tulajdonképpen egy hónapban egy hét volt, amit dolgoztam, és három hét szabad. Az éjszakás műszak könnyebb volt. Érdekes volt, és szép emlékeim vannak arról az időszakról. Később, 1985 környékén átkerültem az 1-es orvosi rendelőbe, ahol még ügyeletet is kellett adnunk. Itt már nem dekádban dolgoztunk, hanem délelőtt 8 órában, és akár egy teljes hétvégét is végigügyeltünk. 1986-ban viszont már PAV-os állományba kerültünk. Azután jött egy nagyon fontos esemény az életemben, 1989-ben elmentem szülni, és világra jött Gábor fiam. Vele otthon voltam két és fél évig. Amikor visszajöttem dolgozni, az ESZI orvosi rendelőjébe kerültem, ahol a diákok részére tartottunk alkalmassági vizsgálatokat, illetve sürgősségi és ügyeleti ellátást biztosítottunk. Nagyon szerettem ott dolgozni, nagyon jó volt a csapat. Ezt követően pedig bekövetkezett a kiszervezés az erőmű állományából. Nagyon nem örültünk neki, és én sem szerettem volna kikerülni. Akkor adódott a lehetőség, hogy átkerüljek a rendészetre, elkerülve a kiszervezést. Inkább az általam biztosnak vélt munkahelyet választottam. Nem szeretem a bizonytalanságot. A mai napig is itt dolgozom, tulajdonképpen 1995 óta. Egy-két évet dolgoztam a beléptetési ügyintézőknél. Mondták mindig nekem, hogy ez nem egy durva visszalépés az orvosi rendelőhöz képest, és nem is éreztem annak. Néhány év után felkerültem az irodaépületbe, akkor lettem titokvédelmi előadó. Nagyon szerettem a rendelőben dolgozni, és a mai napig is hiányzik. Tulajdonképpen az volt a hivatásom, ez pedig most a munkám, ami igazából egy kényszerpálya volt, de végül is megkedveltem. Itt is megszereztem a felsőfokú biztonságszervezői szakképesítést, és 1998 óta vagyok titokvédelmi előadó. Remélem, amíg nyugdíjba megyek, az is maradok.- Nem lepődnek meg, amikor megkérdezik, hogy mit dolgozol?- De nagyon, mert kicsit misztikusnak tartják. Érdeklődnek, hogy