Atomerőmű, 2017 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2017-08-01 / 8-9. szám

TUDATOSSÁG 21 napi tíz órát robotolva, viszonyla­gos szociális jólétben élve egyet­len boldogságom, ha hétvégente a tévé előtt ülve nézem a legújabb akció- vagy horrorfilmeket? Lehet­séges. Természetesen nem zár­ható ki házon kívülre a 21. század adta technológia - nem is kell, de miután egy kellemes eperfagyival az ízlelőbimbóinkat kényeztettük, gondoltunk-e arra, hogy hogyan kényeztethetnénk a lelkünket is? Milyen pozitív energiákkal tölthet­­nénk meg az amúgy elfáradt szel­lemünket? Miért lenne alábbvaló ezen szükségletünk? Emlékszünk még egyáltalán arra, hogy milyen egy kellemes vízparti séta vagy egy erdei kirándulás a családdal, barátokkal? Zenehallgatás a cse­resznyefa alatt?... Jaj, de mi lesz, ha a szomszéd lustának néz? Mit gondolnak majd rólam az embe­rek? Fényes nappal pihenni, sétál­ni, „energizálni" magam? - merül fel a kérdés mindannyiunkban. Mi­ért szomszéd, neked nem kikap­csolódás, ha a tévé előtt kiabálsz a kedvenc csapatodnak? Kikiabálod magadból a stresszt, az egész hé­ten át felhalmozódott elfojtást? Annyi energiát fordítunk mások megismerésére, hogy magunk megismerésére már nem fordítunk kellő figyelmet. Fessünk, ússzunk, másszunk! Szakítsuk ki magunkat a mókuskerékből, találjuk magunk­nak időnként olyan elfoglaltságot, amely igazán szabaddá tesz ben­nünket! Flímezzünk. Akár különö­sebb ok nélkül is, a hímzés örö­méért és a bennünk felszabaduló pozitív energiák megteremtéséért. Kertészkedjünk, és csodáljuk az al­kotásunkat! Kiránduljunk, ússzunk! Legyünk jók magunkhoz, hiszen ha mi nem tesszük meg a kezdő lé­pést magunkért, hogyan is várhat­nánk el másoktól ugyanezt? Kell egy elhatározás... Rövidebb gondolkodás után a ta­vasz utolsó heteiben eldöntöttem, hogy részt veszek egy néhány ki­lométeres zarándokúton, amely a biskói komptragédia helyszínére (Paks határában), az 1884. június 18-án bekövetkezett - Magyaror­szág legtragikusabb vízi kataszt­rófájaként számon tartott baleset helyszínére látogat, immár sokadik éve. A hullámsírban több mint két­százfő lelte borzalmas halálát, gya­korlatilag teljes családok vesztek a Dunába. Jól ismertem ezt a városi történetet, ahogyan azt is, hogy a helyszínre évek óta zarándoklatot szervez a paksi plébánia. Zarán­doklat. Milyen jól csengő szó. Gya­logolni valamiért vagy valakiért. Mi fontosabb az úti cél vagy a meg­tett út? Esetleg mindkettő? Utunk a paksi Szent Vendel-kápol­­nától indult csakúgy, ahogy azon a végzetes nyár eleji napon is. A me­netben volt, aki énekelt, volt, aki imádkozott, és volt, aki látszólag csak sétált, de bizonyára külön­böző gondolatok kavarogtak a fejekben. Valamiért vagy valakiért gyalogoltunk. Jómagam úgy in­dultam neki az útnak, hogy ezzel a hosszú, egyenes, árnyékosnak egy cseppet sem mondható úttal a Mindenhatónak, legyen bármi is a neve, hálát adjak olyan dolgokért, amelyekért éjszakákon át könnyek közt fohászkodtam. Mindenki életében vannak beteg­ségek, csapások és sok-sok rossz, de ha nem is vesszük mindig észre, ott van minden nap egy nagyon­­nagyon jó is. Flogy kinyitottuk a szemünket, hogy a szeretteinkkel lehetünk. Lehet, hogy most még nem telik egy gyönyörű lakásra, de most ez egyszer ne ebben mérjük a boldogságunkat. Beérhetem ke­vesebbel is? Van egy kicsi, de szép házam, autóm, lehet nem csúcs­­technológia, de az enyém, meg­dolgoztam érte. Hát nem öröm ez is? Szüléinkre, gyermekeinkre ránézni nem boldogság? Gondoltunk már arra, hogy mi az, ami feltölt minket és boldoggá tesz? Álltunk már kitárt karokkal a nyári lágy szellőben? (Szerk.: jóma­gam először csak két hete.) Na és, ha kinevetnek? Titkon bizonyára ők is ezt csinálnák. Engem feltöltött a közel kétórás séta. Nehéz volt kissé, mert me­leg volt, és rég gyalogoltam egy­szerre ennyit, de határozottan fel­töltődtem, fizikailag és lelkileg is

Next

/
Oldalképek
Tartalom