Atomerőmű, 2013 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2013-07-01 / 7. szám
fotó: Bodajki Ákos 2013. július mym paksi atomerőmű 17 Régi motorosok Akik a kezdetektől itt dolgoznak Babolcsai Magdolna - Magdi - szolgálatkészségét, szívélyességét mindenki ismeri, akinek volt már bármilyen telefonnal, mobillal, internettel kapcsolatos intéznivalója; - márpedig kinek ne lett volna még ilyen ügye? Magdi pályafutásán, telefonközpont kezelői munkáján keresztül különös perspektíva nyílik az atomerőmű egészére. Felvillan egyrészt az a rendkívüli, műszaki és humántényezőket egyaránt felölelő komplexitás, ami cégünk sajátja. Másrészt újabb megerősítést nyer, hogy a közös sikerhez elengedhetetlen az összes munkakör - köztük a periférikusabbnak véltek is - lelkiismeretes betöltése. Feladatuk ellátásához elengedhetetlen a jó kondíció A tűzoltókat és a mentősöket gyakran látjuk együttműködni, együtt dolgozni a káresemények helyszínein, így van ez az atomerőmű területén is, ahol az Atomerőmű Tűzoltóság és az Atomerőmű Mentőszolgálat szimbiózisban él egymással, magas szinten biztosítva a dolgozók biztonságát és életminőségi feltételeit. A 24 órás munkarend a két szervezet között nemcsak a szakmai feladatok terén kovácsolja össze a szolgálatot ellátókat, hanem kihat sporteseményekre, társadalmi és családi kapcsolatokra is. Ilyen események egyike volt a június 1-én, hetedik alkalommal megrendezett „Ultrabalaton" elnevezésű futó és kerékpáros sportesemény. Az esemény során, a résztvevő futóknak és kerékpárosoknak mintegy 212 km-t kellett megtenniük a Balaton körül. Az atomerőmű csapata 5 fős váltó kategóriában indult, ami azt jelenti, hogy egyenként 42 km hosszú távot kellett lefutniuk a versenyzőknek. A csapatot az Atomerőmű Tűzoltóság részéről Barina Balázs, Juhász Sándor, az Atomerőmű Mentőszolgálatot Sebők Sándor, Agócs András és Sebők Gabriella képviselte a megmérettetésen. A csapat 20 óra alatt teljesítette a 212 km-es távot, amivel a középmezőnyben végzett. A csapat hatodik tagja Szabó Zoltán (Atomerőmű Tűzoltóság) volt, aki kiemelkedő egyéni teljesítménynyel, mind a 212 km-en keresztül, folyamatosan kerékpárral kísérte a csapat futóit. A váltások pontos lebonyolításáért Adorján József (Atomerőmű Tűzoltóság) volt a felelős. Gratulálunk a kitartáshoz, a szép teljesítményhez! Sl Generációk Tárnok László Zoltán és Tárnok László Ezúttal a Tárnok család két tagját mutatjuk be olvasóinknak, akik bár különböző szakterületeken dolgoznak, számos projekt megvalósítása során munkakapcsolatba kerülnek. Nemcsak a családi kötelék, a munka, hanem a közös programok (sport, zene, koncertek) révén is megvan közöttük az összetartás. Tárnok László Zoltán, az édesapa, Kábán született, onnét költözött még gyermekkorában családjával Mórágyra, ahol az általános iskolát végezte. Ezt követően Veszprémben folytatta tanulmányait a Vegyipari Szakközépiskolában. Az első munkahelye is e város kutató intézetében volt. 1980-ban jött a Paksi Atomerőműbe, először mint víztisztító kezelő, majd KÜV operátor lett. Ebben a munkakörben 25 évig dolgozott, három műszakban. Hét éve kapott egy lehetőséget, hogy technológusként folytathassa pályafutását. Élt a lehetőséggel, és azóta a reaktor osztály üzem kiszolgálási csoportjában dolgozik. Feladata a primerköri technológiai rendszerek üzemeltetése során fellépő problémák megoldása, a rendszerek működésének jobbá tétele. Azt szereti leginkább a munkájában, hogy ritkán van két egyforma nap, mivel a megoldandó feladatok igencsak változatosak. Lászlónak négy gyermeke van, nagylánya, Krisztina Nyíregyházán él, párjával egy éttermi vállalkozást vezetnek. Nagyobbik fia, Laci itt dogozik az erőműben, kisebbik fia, Tamás hamarosan végez az Óbudai Egyetemen mérnök informatikus szakán. A kisebbik lánya, Maya pedig az ESZI-ben tanul, közgazdász lesz. Szabadidejében sportol, kerékpározni és teniszezni szokott, ez utóbbit közösen is űzik a fiaival. László imádja a zenét, gyakran jár koncertekre. Fiai is zenélnek, időnként fellépnek, ennek kapcsán is gyakran vannak közös programjaik. Tárnok László, a technológus édesapa nagyobbik fia, Veszprémben született 1978-ban, ahol annak idején szülei dolgoztak. Kétévesen került Paksra, itt nőtt fel az atomvárosban. Már az általános iskolában körvonalazódott, hogy a matematika és fizika területén otthonosabban mozog. Ebből adódóan kézenfekvő volt, hogy a műszaki tanulmányok irányába fog elindulni. 1992-ben felvételt nyert az ESZI erőmű gépész szakára, ahol 1997-ben technikusi oklevelet szerezett. Ezt követően a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán folytatta tanulmányait, 2003-ban okleveles gépészmérnök lett. 2003 januárjában kezdett dolgozni műszaki előkészítőként a Neutron Kft.-nél, majd még abban az évben a Paksi Mérnöki Kft.-hez szerződött. Jelenlegi beruházói tevékenységét 2004 augusztusában kezdte meg az Atomix Kft. munkavállalójaként a műszaki igazgatóság létesítési főosztályának technológiai létesítési osztályán, mint létesítményfelelős. 2007 végén került az MVM Paksi Atomerőmű Zrt. állományba. A beruházói szervezet átalakulásával 2009-től projektvezetőként működik közre. A projektek sikeres végrehajtásáért felel, az átalakítások teljes életútjának végigkísérésért. Főbb tevékenységei: a pénzügyi tervek, műszaki előterjesztések készítése, az átalakítás tevékenységeinek ütemezése a szükséges feltételek és erőforrások hozzárendelésével, az erőforrások rendelkezésre állásának biztosítása, engedélyezések előkészítése, bonyolítása, szerződéskötések előkészítése, beszerzések előkészítése, ellenőrzése, helyszíni kivitelezések feltételeinek megteremtése, ellenőrzése, egyéb műszaki dokumentációk előállítása. Laci a feleségével él, szabadidejét legszívesebben vele és családja körében tölti, de szívesen csiszolgatja gitártudását is, illetve most a házépítés és annak berendezése köti le idejét. Az idősebb és a fiatalabb László munkája számos projekt (pl. rendszereken történő átalakítások tervezése és kivitelezése) megvalósítása során összekapcsolódik. Mindketten a maguk szakmai oldaláról nézik az átalakításokat, de a közös cél felé haladva. Az egymást segítő munkavégzés nagyban hozzájárul a sikeres végrehajtáshoz, ez mindkettejük számára jó. Néha azonban igen érdekes helyzetek is kerekednek abból, hogy mindketten a cégnél dolgoznak és a nevük szinte teljesen azonos. Ebből kifolyólag kapnak téves (épp a másik félnek szánt) leveleket, telefonokat, így még ezáltal is, persze akaratlanul, néha egymás munkájába látnak. Természetesen vannak olyan szituációk is, amikor az ifjabb Lászlónak előnyt jelent a névazonosság, elég csak bemutatkoznia, mivel édesapját jól ismerik, 25 év munkássága nem múlik el nyomtalanul. Gyöngyösiné Nyúl Petra- Úgy tudom, pályád már a kezdeteknél „telefonvonalon” kapcsolódott az atomerőműhöz.- Igen, ismerősöktől halottam, hogy az ERBE telefonközpontjába kezelőket keresnek, s ekkor jelentkeztem. 1977. november 15-én, 20 évesen nyertem felvételt. Előtte a Madocsai Termelőszövetkezetben dolgoztam.- Mi volt a feladatod az új munkahelyen?- Telefonközpont kezelőként először két műszakban majd, 1978-tól folyamatos három műszakban dolgoztam. Az akkori műszak hétnapos váltást jelentett, tehát hét nap délelőtt, három nap szabad, hét nap délután, két nap szabad, hét nap éjszaka, két nap szabad, és így tovább. Az volt a feladatom, hogy az erőmű területén munkát végző vállalatokat telefonon összekapcsoljuk a munkájukat elősegítő más vállalatokkal. Távhívás még nem létezett ekkor, mi is a paksi posta segítségével tudtunk hívást kezdeményezni, s ott még a régi típusú központ működött. Néha két-három központkezelő is vonalban volt, mire végre sikerült a hívás. Hamarosan beiskoláztak Budapestre, az alközpontkezelői iskolába, ahol sokféle központ kezelését sajátítottam el.- Hogyan élted meg ezeket a korai időket?- Madocsaiként polgári járattal jártam be Paksra, s a Vietnámi parkban, a mai Poligon mögött lévő területen szálltam fel az erőműves buszra. Ez még olyan igazi faros busz volt, s később ugyanez a busz lett a műszakos busz. Megesett, hogy egészen Paksig egyedül voltam a műszakos járaton, amely azután bejárta az egész várost. Érdekes, hogy az ilyen utazások során ismertük meg egymást. Egész jó csapat jött össze. Ami a munkámat illeti, 1979-ben elkészült az erőmű új telefonközpontja, amely már bekapcsolódott a távhívásba. Ez azt jelentette, hogy azokat a helységeket, amelyek csatlakoztak ehhez a rendszerhez, közvetlenül hívhattuk (a paksi posta még nem kapcsolódott be). Közben az erőmű területén gőzerővel folytak az építkezések. Rengeteg vállalat és ember dolgozott itt az egész országból, nem beszélve a katonaságról és a lengyel vendégmunkásokról. Ez nagyon sokféle kapcsolást jelentett a számunkra. Ma visszagondolva hihetetlenek tűnik, hogy néha egész nap vártuk a megkért hívást. Ezzel együtt nagyon szerettem, amit csináltam, és szívesen gondolok rá vissza, s néha még ma is besegítek a központban. Érdekes volt a rengeteg embert a hangja, a neve és telefonszáma alapján ismerni, de személyesen nem. Nem létezett még számítógép, s hasznos volt, ha fejből tudtuk a telefonszámokat, mivel mielőbb kapcsolni kellett, hiszen a vonalak zsúfoltsága miatt hamar megszakadtak a beszélgetések. Fontosabb hívásoknál külön be kellett szólni, hogy várnak a hívást kérőre. Egyszóval nagyon érdekes volt, nagyon szerettem itt dolgozni.- Hogyan változott a munkád a telefontechnikafejlődésével?- A későbbiekben is a híradástechnikai szervezetnél dolgoztam. Idővel az ügyfélszolgálatra kerültem. Itt már nem a hangjuk és a telefonszámuk alapján ismertem az embereket, hanem személyesen. Különleges váltás volt ez számomra, mert engem többnyire ismertek, de én eddig nem tudtam kötni az embert a telefonszámhoz és a névhez. Sokszor próbáltam elképzelni a kollégákat a hangjuk alapján, s érdekes volt ezek után élőben látni őket. Mindemellett a telefon mindig jelen volt a munkám során, az ügyfélszolgálaton már a mobiltelefonként.- Van-e olyan emléked, tapasztalatod, amit külön is kiemelnél?- A közvetlen munkatársi kapcsolatokat. Nagyon sokat jelentett számomra a főnökeim hozzáállása. A gyerekeimet egyedül neveltem, s ez néha nehézségekkel járt, de a munkahelyemen mindig segítséget kaptam. Név szerint is szeretném megemlíteni Sipos Lászlót, aki a lakás megszerzésében végig mellettem állt, Pataki Jánost, aki a lányom születése után visszahívott az ügyfélszolgálatra, Schwarcz Istvánt, aki az egész erőműves utamon segítette a munkámat, Csabainé Évit, akivel 1977-től kisebb megszakításokkal végig együtt dolgoztam, vagy Riczikné Annit, aki szintén mindig segített, ha kellett. Számomra a munkahelyem kicsit a családom is.- Hogyan tovább? Mik a terveid?- Készülök nyugdíjra. A kollegáim egy éve már betanuló nyugdíjasnak hívnak. Várom ezt az időszakot is. Madocsán, a hegyen van egy kis gyümölcsösöm, szívesen töltöm itt az időt. Ezen kívül szeretek kézimunkázni, tévézni, kirándulni is.- Mit üzensz a kollégáknak?- Kívánom mindenkinek, hogy legalább ennyi időt töltsön itt el, mint én, és a jó munkatársi kapcsolatok szépítsék meg úgy az életüket, munkájukat, mint az enyémet. Prancz Zoltán
