Atomerőmű, 2006 (29. évfolyam, 1-12. szám)
2006-03-01 / 3. szám
6. oldal 1976-2006 2006. március Harminc év tanúi Rósa Géza: Temetni jöttem Könyvek, írások, képek, gondolatok azokról, akik történelmet írtak, és akik leírták a történelmet A paksi atomerőmű alapításának 30. évfordulójára emlékezve ez évben egy sorozatot adunk közre, melyben bemutatjuk azokat a kiadványokat, könyveket, jelentősebb tájékoztató anyagokat, amelyek az atomerőmű történetéről, az építkezéstől napjainkig eltelt időszakról tanúskodnak. Ezzel egyben felidézzük a múlt eseményeit, és tiszteletünket fejezzük ki azok iránt, akik alkottak, dolgoztak, a mai nap is munkálkodnak az atomerőműért, és akik mindezt megörökítették. Ez alkalommal két könyvre esett a választás az 1980-as évekből. Abban az időszakban nagy vita folyt az atomerőmű kis és közepes aktivitású hulladékának elhelyezése kapcsán. Akkoriban történtek az atomerőműves ismerettelj esztő falugyűlések, és akkor vált ismertté országszerte Ófalu neve, ahol a lakosság erősen tiltakozott az ellen, hogy az atomerőmű ott létesítsen hulladéktemetőt. Mindennek országos visszhangja volt, újságok, televíziós műsorok foglalkoztak a témával. A most bemutatandó két könyv két szembenálló nézetből mutatja be az ófalui eseményeket, a hulladékelhelyezés kezdeti történetét. Havasi János újságíró az Izotópfalu c. könyvben a lakosság oldaláról, Rósa Géza, a PA Rt. vezető munkatársa, a Temetni jöttem c. kiadványban szakmai oldalról világította meg a helyzetet. A PA Rt. érdeklődő erőműves dolgozói a műszaki könyvtárban a két könyv közül Rósa Géza Temetni jöttem c. könyvéhez juthatnak hozzá. Előkerült kincsek A Csütörtök című PAV-os újság után kutatva Várszegi Ágneshez jutottam, akinek valóban volt két eredeti példánya ebből a ritka kiadványból. Ám még nagyobb lett a meglepetésem és az örömöm, amikor a szekrényből elővett egy vastag ERŐTERV-es irattartót, amelyben eredeti újságokból kivágott cikkek voltak. Megkérdezte, hogy szükségem van-e ezekre az anyagokra, mert ha igen, akkor szívesen átadja. Természetesen nagy örömmel vettem át az üzemtörténeti gyűjtemény számára. Alig vártam, hogy az irodámba éljek, és betekintsek az összegyűjtött anyagba. Az eredeti cikkek 1974-1975-ből származnak, mind a paksi atomerőmű építésével foglalkozik. Jó néhány órába telt mire időrendbe szedtem a kivágott cikkeket, és megállapítottam, hogy 107 darabot tartalmaz a gyűjtemény, 40-féle sajtótermékből kivagdalva. A cikkek között kuriózumok is vannak, mint például a Magyar Televízió Visszaszámlálás című riportműsorának szöveges változata. Egyébként a cikkeket a Magyar Hirdető sajtófigyelő szolgálata küldte meg rendszeresen a vállalatnak. Bizonyosan nem csak az 1974-75-ös évre volt szerződése a vállalattal, ám ennek nyomaira még nem sikerült rátalálni. Kedves Olvasó! Amennyiben hasonló cikk-kivágásokkal találkozik, ne dobja a szemétbe, hanem jelezze a szerkesztőségnek (tel.: 75/507-431)1 -Beregnyei-Az Orosz Klub februárban is aktív 2006-os programja keretében több rendezvényt is szervezett a Paksi Orosz Klub februárban. A Sport étteremben emlékezett meg összefoglalóan a pravoszláv év eleji ünnepekről az Orosz Klub február 4-én. Az egyesület tagjai és barátok gyűltek össze szép számmal közelből és távolból (egyebek mellett Budapestről, Kaposvárról, Soltról), hogy együtt legyenek, beszélgessenek - és egy jót egyenek. Ugyanis a rendezvény mottója lehetett volna: „főzzünk együtt - oroszul”. Ennek oka, hogy a szokásosnál is nagyobb volt a „felhozatal” nemzeti ételekből, falatokból. A szervező, Csemouszov Szergej, a helyben felszolgált füstölt heringen kívül palacsintát is sütött a vendégeknek - nagy sikerrel. A jó hangulatú est persze nem múlhatott volna el orosz zene, ének és tánc nélkül. Február 25-én programújdonságként a pápai termálfürdőbe buszozott el a klub. A paksi tagok és az érdeklődő városlakók jókedvét a rideg időjárás sem tudta elrontani. Az ifjabb generációhoz tartozók - az ez alkalommal is szervező Szergej nyomatékos felkérésére — Paks és az útba eső települések történetét mondták el. Mészárosáé Márta egykori pápai lakosként szülővárosát mutatta be. Persze közvetlen lehetőség is nyílt például a várkastély, a nagytemplom vagy a lábasház megismerésére. Az igazán kíváncsiak még az egykori kaszinó Dionüszosz-szobrát is megkeresték. A hideg séta után jól esett a modem fürdő meleg és még melegebb vizében való pihenés vagy az élményelemek játékossága. Kellemesen ellazulva érkezett haza a társaság. -Hadnagy Lajos-Rósa Géza, a PA Rt. biztonsági igazgatóságának műszaki tanácsadója 1988-ban - a könyv megírásakor - az erőmű sugárvédelmi osztályát vezette. Aktív résztvevője volt a tervezett hulladéktároló miatt Ófalu és az erőmű között kialakult vitáknak. A paksi atomerőmű Ófalu közelében tervezte elhelyezni kis és közepes aktivitású radioaktív hulladékait. Rósa Géza - mint az események hiteles tanúja - az atomerőmű szemszögéből, szakmai-műszaki alapokra helyezve írta meg a hulladéktároló létesítésével kapcsolatos történéseket. — Mi volt a közvetlen indítéka, hogy tollat ragadott? - kérdeztem Rósa Gézát, a Temetni jöttem c. könyv szerzőjét.- Nehéz most erről beszélni, mert régen történt, más időket éltünk, és megváltozott az ország politikai rendszere. Utólag visszatekintve már nyilvánvaló, hogy az ófalui vita valójában tanulópályaként szolgált a politikai ellenzéknek, előjátéka volt Bős-Nagymarosnak. Én ezt akkor abszolút nem éreztem, és végig azt hittem, hogy szakmai viták folynak, pedig a szakma csak egy álca, egy lehetőség volt, hogy a rendszerrel szembeni elégedetlenség kifejeződjön. Senkit nem érdekelt a szakmai vita, eltekintve attól a néhány embertől, akinek ez volt a dolga, mert valójában politikáról volt szó. Ezen a bizonyos sakktáblán mi gyalogok voltunk. Bagdy Lászlóval kezdtünk ennek a nagy feladatnak, majd Maróthy László is bekapcsolódott, és később többen is segítettek. Fizikailag nagyon megterhelő volt ez a munka, mert a sugárvédelmi osztály vezetését is elláttam, ami akkor nagyobb osztály volt, mint ma. Számtalan helyre hívtak előadásokat tartani, rengetegen foglalkoztak a témával. Az atomerőműből többnyire én mentem a falugyűlésekre és a KISZ KB mellett működő Környezetvédelmi Tanács, a Hazafias Népfront országos és megyei szervezeteinek rendezvényeire, egyetemekre, sok egyesület rendezvényére. Az előadásokra tisztességesen fel kellett készülni. Akkor még nem volt személyi számítógép, az anyagokat gépelni, majd stencilezni kellett, az ábrákat pedig kézzel rajzoltuk. Gyakorlatilag mindezt az egyébként sem könnyű többi feladat mellett tettük. Az ügy elhúzódott másfél-két évig, és addig alig volt szabad estém, hétvégém. Akkoriban sokan dolgoztunk úgy, hogy nem mértük az időt. Engem a tájékoztatók, előadások alkalmával borzasztóan zavart, és pedagógusi vénámat rendkívül sértette, hogy mondanivalómat soha nem tudtam végigvezetni a hallgatóság előtt, mert mindig a szavamba vágtak. Látszólag szakmai vita folyt, de a szakmai érveket soha nem lehetett összefüggően kifejteni. Mindig udvariasnak kellett lenni, ez pedig sokszor hatalmas önuralmat igényelt. Tulajdonképpen nem is volt kiváncsi senki arra, hogy valójában miről is van szó. Akkor bennem nagyon sok indulat volt. A könyvön keresztül írtam ki magamból mindazt, amit nem állt módomban szóban közölni. Sokáig a dokumentumokat is őriztem, hogy a történelmi hűséget esetlegesen igazolni tudjam. Erre nem volt szükség, mert senki nem támadott meg, senki nem vonta kétségbe szavaimat. Sajnos nagy csalódással tapasztaltam, hogy mondanivalóm nem talált visszhangra. A közvéleményt abszolút nem érdekelte a könyv, nem vásárolták. Csupán néhány kollégám vette meg, és páran elismerően nyilatkoztak róla, köztük Bozóky tanár úr, akinek dicsérő, gratuláló levelét a mai napig őrzöm. Pónya József akkori vezérigazgató - aki támogatta a „Temetni jöttem” kiadását - a könyv megjelenését követően felkért, hogy vezessem az újonnan megalakítandó tájékoztatási irodát. Az iroda vezetőjeként sok tapasztalatra tettem szert. Többször jártam külföldi tanulmányúton, ahol hasonló problémákkal találkoztam, mint amilyenekkel mi küszködtünk. Ezekből sokat tudtam meríteni. Nem szolgál mentségül, de az atomerőmű már egy konfliktusos helyzetbe volt kénytelen belemenni. Mint ahogy a könyvben is dokumentáltan megjelenik, ezeket a beruházásokat (először a csendben elvérzett magyaregregyit, majd az ófaluit) nem a PA Rt., hanem az Erőmű Beruházási Vállalat (ERBE) indította el. Az első területfelhasználási engedély is az ERBE nevére szólt, és amikor a PA Rt. átvette tőle, akkor már sok elhibázott lépés megtörtént. Ha ma valaki tanácsot kéme, akkor azt javasolnám, hogy a legfontosabb: előre kell megszerezni a lakossági hozzájárulást egy nagy beruházás megindítása előtt. Enélkül nem lehet semmit sem kezdeni, mert törvényszerűen tömeges ellenkezést vált ki. Mi akkor egy olyan úton haladtunk, ami nem vezethetett célhoz, de akkor ezt nem ismertük fel. Mára már sok minden világossá vált, és sok idő is eltelt azóta. Az indulatok elszálltak, az ügy lassan közmegelégedésre megoldódik. Remélem, hogy a bátaapáti létesítmény avatóünnepségén részt vehetek.- Köszönöm, hogy felidézte nekünk az akkori időket, a könyv megszületésének hátterét! -Lovásziné Anna-Havasi János: Izotópfalu Dr. Havasi János, a Magyar Televízió Nemzetiségi és Határon túli Szerkesztőségének vezetője. Az ófalui történések idején a Dunántúli Napló újságírója volt, és a lapon keresztül tájékoztatta Baranya lakosságát a hulladéktemetővel kapcsolatos hírekről, könyvében pedig összefoglalta az eseményeket. Az Izotópfalu igen izgalmas, olvasmányos formában ad képet a lakossági megnyilvánulásról, az emberi érzelmekről, az akkori társadalom működéséről. A könyv a Kossuth Könyvkiadó gondozásában 1989-ben jelent meg.- Hogyan született mega könyv? Mi késztette, hogy nekifogjon a megírásának? - kérdeztem dr. Havasi Jánost.- A paksi témáról a Magyar Nemzet cikkéből szereztem tudomást. Javorniczky Istvánnak jelent meg egy egész oldalas írása arról, hogy a Baranya megyei Ófalu határában valami készül, ami a helyi lakosságból elégedetlenséget vált ki. Akkor engem borzasztóan dühített, hogy nekünk erről Pécsett nem volt tudomásunk. Szakmailag is bosszantott, hogy éppen mi, helyi újságírók semmit nem hallottunk arról, hogy Ófaluban egy ilyen nagy horderejű beruházás előkészülete folyik. Én ekkor kezdtem foglalkozni a témával. Az atomerőmű több falufórumot szervezett, melyekre szorgalmasan eljártam, és elmentem az erőmű által szervezett püspökszilágyi kirándulásra is. Vegyes benyomásaim voltak. A leginkább az bosszantott, hogy ha ez egy szakmailag vállalható, szükséges beruházás, akkor nem régi reflexek alapján, úgymond pártállami módszerrel, titokban, a lakosság tájékoztatása nélkül kellett volna nekikezdeni. Erre a paksiak is rájöttek, és akik akkor az élvonalban voltak (Maróthy László, Bagdy László, Rósa Géza) becsülettel harcoltak, és nagyon racionális érvekkel álltak elő. Pécsett is tartottak különböző szakmai előadásokat. Egy felfokozott, politikával kevert légkör uralkodott akkoriban. A rendszerváltásnak - Bős-Nagymaros mellett - egyik előfutáraként jelent meg mindez. Mint tudósító vettem részt benne, és a mai napig büszke vagyok rá, hogy néhány téglát ilyen módon is hozzá tudtam tenni a rendszerváltáshoz. Igyekeztem dokumentálni a vitákat, és közreadni a szakértői állásfoglalásokat, véleményeket. Ha elfogult voltam, akkor azt egyrészt maga a módszer okozta, hogy a lakosság kellő meggyőzése nélkül akartak valamit létrehozni. Másrészt a földtani szakvélemény alapján kialakult meggyőződésem vezérelt, mely szerint az ófalui területen túlságosan repedezett a gránit, és ezért az nem megfelelő hely a hulladéktemető kialakítására. Ez utóbbival kapcsolatban az volt a paksi szakemberek nyilatkozata, hogy lehet, hogy nem ideális a természeti környezet, de a technika fejlettsége révén ezeket a hiányosságokat pótolni lehet. Elgondolkodtató volt az ígéret is, hogy ide csak kis és közepes aktivitású hulladékok kerülnek, míg a nagy aktivitásút - államközi szerződés keretében - visszaszállítják a Szovjetunióba. Ezt történelmi tapasztalatok alapján többen kétségbe vonták - mint utóbb kiderült, teljes joggal. A viták után négy évvel széthullott a Szovjetunió, és áldatlan huzavona kezdődött hazánk és az utódállamok között az elhasznált üzemanyag, a nagy aktivitású hulladék visszaszállításról, feldolgozásáról. Tény, hogy Paks rengeteget tanult ezekből a vitákból, nagy mértékben fejlesztette a kommunikációját, aminek eredménye a jelenlegi állapot is, hogy Üveghután és Bátaapátiban a lakosság elfogadta a kis és közepes aktivitású hulladékok tárolójának tervét. Azonkívül én magam is meggyőzhető vagyok arról, hogy a nagy aktivitású hulladéknak a legjobb helye a pécsi uránbánya alatti kőzetrétegben lenne. Mondom ezt azzal együtt, hogy magam is Pécsett lakom. Summázva a történteket, én nem voltam ab ovo atomerőmű-ellenes. A paksi szakemberekkel sikerült közvetlen kapcsolatot kialakítanom, és nem úgy kezeltek, mint egy szenzációvadász bulvárújságírót. Egy évvel a könyv megírása után Pécsett életre hívtuk „A Helyzet” című hetilapot, amelynek alapító főszerkesztője lettem. A paksi atomerőmű volt az első, ami alaptőkével hozzájárult a lap indulásához. A 90-es évek közepén még elég sokat jártam Pakson a Duna Televízió tudósítójaként, de mert a munkám másfelé irányult, mára megszakadt a kapcsolatom az atomerőművel.- Köszönöm a beszélgetést!-Lovásziné Anna- Fotó: Zih Zsolt
