Atomerőmű, 1999 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1999-02-01 / 2. szám
4. oldal ATOMERŐMŰ 1999.február Történet a cementezésről Vannak sikersztorik az éltben és vannak olyanok, amik nem annak indulnak, de a minden jó, ha jó a vége elv alapján azzá nemesülhetnek. Az alábbiakban egy ilyen történetet olvashat az atomerőműves nyájas olvasó. A Technikai Egylet és a Mérnöki Kamara megalapítói Közismert, hogy a radioaktív hulladékokat folyékony halmazállapotban nem célszerű tartani hosszú távon. A szilárdításra többféle technológia létezik a világban. Amikor felmerült ennek igénye Pakson, valamikor a 80-as évek elején, még az ERBE kezdte meg a megfelelőnek ígérkező szilárdítási technológia kiválasztását. Akkoriban alapvetően a bitumenbe, vagy a cementbe ágyazás technológiája közül lehetett választani. Mi a cementezést választottuk és több, nyugati cég kínálatából az akkor még nyugat-német NUKEM nevű cég kerekeken mozgatható berendezését vásároltuk meg, illetve kötöttünk szerződést a legyártására. (Itt jegyzem meg, hogy az eredeti orosz - vagy ha úgy jobban tetszik szovjet - Műszaki Terv a folyékony hulladékok feldolgozásával, szilárdításával nem foglalkozott, mivel az eredeti elképzelés szerint a magyar fél akarta megoldani a problémát az ERŐTERV elgondolása alapján.) A „vesztett keverős” annyit jelent, hogy a folyékony radioaktív hulladékot egy olyan - 200, illetve 400 literes - hordóba töltik, amelybe ezt megelőzően megfelelő mennyiségű és összetételű porkeveréket (cementet és a mi hulladékainkban lévő magas bórtartalom miatt mészhidrátot) tesznek és a folyadék hozzáadása közben a hordóban lévő keverőelemmel keverik össze. Ez a keverőelem tehát bebetonozódik a hordóba a hulladékkal együtt, azaz „elveszik”. A mobil jelleg egyébként akkortájt teljesen általános volt. Az volt a nemzetközileg elterjedt elképzelés, hogy egyszerű feldolgozók telephelyről-telephelyre járnak és így kampányszerűen feldolgozzák a hulladékot. A szerződés történelmi érdekessége volt egyébként, hogy a németekkel nem a PAV volt a szerződő fél, hanem a NIKEX-en, mint külkereskedelmi cégen keresztül a Tatabányai Szénbánya Vállalat. A berendezést az akkori elképzelések szerint valóban mobil módon használtuk volna, azaz kihasználva a kerekek adta lehetőséget, hol az 1. számú, hol pedig a 2. számú segédépületben cementeztük volna be a segédépületi tároló tartályokban lévő folyékony hulladékokat. Azonban a végső hazai tároló telephely kijelölésének elhúzódása miatt az 1. számú segédépületben a cementező berendezés tervezett helyét hulladéktárolási célra tartalékolni kellett. Ezért csak a 2. számú segédépületnek az átalakítása kezdődött meg a cementezés igényeinek megfelelően. A technológia egyébként igényelt egy hordó előkészítő épületet is, ami az 1. blokk déli oldalától nem messze, részben meg is épült. A berendezés legyártása és Paksra szállítása utáni un. hidegpróbák, azaz vegyi összetételében az igazi hulladékkal azonos, de inaktív közeggel végzett cementezési próbák során (amelyek a Ganz-MAVAG egykori felvonulási épületében folytak) nem sikerült elérni a cementezett végtermék szerződés szerinti nyomószilárdsági értékeit. Ráadásul az elhasznált ioncserélő műgyantákból sem sikerült a szerződés szerinti mennyiséget beágyazni az egyes hordókba. Emiatt a cég vezetése eldöntötte - ez 1991-ben történt - hogy felbontjuk a NUKEM-mel a szerződést és kártérítést követelünk tőlük. Ezzel páihuzamosan természetesen leállt a hulladékkezelő épületrész és a hordó előkészítő épület kivitelezése is. A németekkel lefolytatott hosszú viták után az alábbi megállapodással sikerült elkerülni a minden bizonnyal igen hosszadalmas és fárasztó nemzetközi bírósági procedúrát:- A NUKEM fejleszti a technológiáját, kijavítja a berendezés apróbb működési hibáit és saját költségén egy bizonyító erejű próbasorozatot folytat le. Amennyiben ez a próbasorozat sikeres eredménnyel zárul, azaz a végtermék minőségi követelményei megfelelnek a szerződésnek, megkezdődhetnek szerződés szerinti aktív próbák.- A gyanták becementezése során tapasztalt mennyiségi problémák miatt (amiknek az a lényege, hogy több cementezett hordó képződik) a NUKEM visszafizeti PARt-nak a szerződéses ár 35%-át, mintegy 800.000 DM-et. Innen kezdve az események olyan irányt vettek, hogy joggal gondoltuk, mégiscsak sikersztori lesz a folyamat egésze. A németek fejlesztettek, javítottak, visszafizettek és a végén sikeres hidegpróba sorozatot produkáltak. Megkezdődtek a leállított kapcsolt beruházások (hulladékkezelő épületrész a 2. számú segédépületben; hordó előkészítő épület) folytatásának előkészületi munkái. Természetesen időközben lejárt a hatósági engedélyek érvényessége, és ami döntően befolyásolta a cementezés technológiájának használatát: változás következett be a hulladékkezelési koncepcióban. 1993-ban indult az a Nemzeti Célprogram, ami alapvető célként az atomerőművi kis- és közepes aktivitású szilárd és szilárdított hulladékok végleges tárolójának megépítését irányozta elő. Ennek a célprogramnak a berendezés szempontjából lényeges sarokpontja az volt, hogy a folyékony hulladékok becementezését csak a folyékony hulladékok mennyiségének minél nagyobb mértékű csökkentése után szakad megkezdeni. Tehát a hulladékfeldolgozás hangsúlya a cementezésről (ami térfogatnövelő hulladékkondícionálási mód) áttevődött a térfogatcsökkentésre. (Nemzetközi versenytárgyaláson a finn IVÓ cég térfogatcsökkentő technológiáját választotta ki a célprogram keretében működő bírálóbizottság.) Szegény cementező berendezés! Úgy tűnt, hogy megint nem sikerül működnie igazi körülmények között hosszú-hosszú ideig. Ám jött a sors keze - úgy hívják, hogy NUCLECO. Igazi napsütötte olasz cég. Kevésbé ismert Pakson, hogy Olaszországban igen fejlett atomerőmű ipar működött a hatvanas, hetvenes években. Több atomerőművük volt, reprocesszáltak kiégett fűtőelemeket, széleskörű nukleáris kutatásokat folytattak egészen addig, amíg lakossági nyomásra gyakorlatilag mindent le nem állítottak. Az áramot azóta vízierőművekkel termelik és Svájcból veszik. Az egyetlen nukleáris jellegű tevékenységük azóta - eltekintve természetesen a gyógyászati és egyéb kisebb volumenű tevékenységtől - a leállított atomerőművek radioaktív hulladékának feldolgozása és kondicionálása. Nos az egyik ilyen, leállított atomerőművekben lévő, mintegy 350 m3 folyékony hulladék (sűrítmény, iszap, gyanta) becementezéséhez bérbe vették a mi jó, öreg MOWÁ-nkat. Már volt nekik egy, de azt máshol használták. Igen jól jött a mi berendezésünk nekik, amiről egyébként a németektől tudtak, így könnyen tudtunk velük előnyös szerződést kötni. így történt, hogy 1996 augusztusában, a berendezés gazdájával, Bíró Laci kollégámmal majdhogynem szomorúan néztük, ahogy az olasz kamion a szekszárdi vámudvarból elkanyarodik Pécs irányába. Persze ezt megelőzően az olaszok - a németek jelenlétében - alaposan kipróbálták a berendezést. A berendezés a Garagliano atomerőmű (Róma és Nápoly között félúton, közel a tengerparthoz) erre a célra felépített épületében végre megmutathatta valódi radioaktív anyaggal is a képességeit. Mivel a szerződés szerint a magyar kezelőszemélyzetnek betanulási lehetőséget biztosítanak, több alkalommal sikerült munka közben látni őket. Meggyőződhettünk róla, hogy megbízhatóan, különösebb meghibásodás nélkül működik a berendezésünk. Bebizonyította, hogy alkalmas arra a célra, amire megalkották. Jó ötleteket is tanultunk a NUCLECO szakembereitől, amivel az eredeti elképzeléseink - minimális módosítással - javíthatók. A szerződés szerint ez év közepén kell az olaszoknak visszahozni Paksra a berendezést. Mivel a feldolgozás helyére még nem telepíthető, ezért, ideiglenesen kell tárolnunk a dekontminált berendezést. Hogy mikor vehetjük használatba? Ezt ma pontosan nehéz megbecsülni. Ez elsősorban a hulladékcsökkentő technológia bevezetésétől függ, és befolyásolhatják nem tervezett üzemi események is. Mindenesetre megnyugtató, hogy bizonyítottan jól működő, megbízható cementezési technika van a birtokunkban. Százharminchárom éve (1866. február 4-én), egy hatóságilag engedélyezett tanácskozást tartottak Budapesten Hollán Ernő lakásán, a Magyar Technikai Egylet megszervezése érdekében. A résztvevők elkészítették az alapszabályuk tervezetét. A kiegyezést követően a M. Kir. Belügyminiszter elfogadta a kiegészített alapszabályt és engedélyezte az Egylet működését. Hetvenöt éve, 1924. március 12-én, az 1923. 03.29-én kihirdetett „Mérnöki rendtartásról szóló XVII. törvénycikk” alapján tartotta alakuló ülését a Budapesti Mérnöki Kamara. A szakmai szervezetek alapítására emlékezve a jelen mérnöktársadalom számára méltó elődeinknek tekinthető egy-egy tudóst és szakmapolitikust próbálok bemutatni és a személyükön keresztül e fontos mérnöki feladatkörök egymásra hatásait is igyekszem kihangsúlyozni. Hollán Ernő (1824-1900) hadmérnök, a Magyar Mérnök Egylet megalapítója. Éppen 175 éve 1824. január 13-án Szombathelyen született. A mérnöki képesítését a bécsi hadmérnöki akadémián 1839-ben szerezte. Gróf Széchenyi István bizalmas köréhez tartozott, a magyar nemesség haladó szárnyához csatlakozott. Az 1848-as szabadságharcban számos erődítmény megerősítésében és védelmében vett részt, hősi helytállásáért Kossuth őrnaggyá és hadmérnöki főnökké nevezte ki. A szabadságharc bukása után internálták, majd börtönbe vetették. Kiszabadulása után, mint mérnök úttörő munkát végzett a talajjavítás terén, és nagy szerepe volt a dunántúli vasúthálózat kialakításában. Az ő nevéhez fűződik az első alagcsövezés megvalósítása hazánkban. A Magyar Tudományos Akadémián székfoglaló értekezését 1859-ben „Az újabb szerkezetű vasúti hidakról, különösen a rácsrendszerről” címmel tartotta meg. 1865-től országgyűlési képviselő, 1867 és 1870 között közlekedési, 1870 és 1872 között honvédelmi államtitkár volt. Jelentős szerepe volt a kiegyezés utáni közlekedéspolitika kialakításában, amely Budapest központi helyzetének megerősítésével gróf Széchenyi elgondolásait követte. Ő volt a szellemi irányítója és vezetője annak a céltudatos vasútpolitikának, amely a Magyar Államvasutak megalapításáról, hálózatának tervszerű fejlesztésével a reformkor eszmei örökségéhez hű tudott maradni. 1875-ben nyugalomba vonult, és a főrendi ház tagja lett. Az ő hívó szavára alakították meg a Magyar Mérnök Egyletet, amelynek első elnöke volt és e tisztét két évtizeden át betöltötte. Érdemei elismeréséül az Egylet 1885- ben Hollán Ernő pályadíjat alapított az év legjelentősebb műszaki szakemberének jutalmazására. Dr. Zielinski Szilárd (1860-1924) mérnök, a vasbetonépítés meghonosítója A 75 éve az 1924. március 12-én megalakult Budapesti Mérnöki Kamara első elnöke emigráns lengyel apa és magyar anya harmadik gyermekeként 1860. május 1-én Mátészalkán született. Zielinskiben három ember kiváló tulajdonságai egyesültek: tudós volt és oktató, széleskörű szakismerettel és alkotókészséggel, gyakorlati szakember (technikus) volt, nagy tapasztalattal, aki nemcsak terveiben alkotta meg műveit, hanem saját vállalkozásában kivitelezéssel is foglalkozott, szakmapolitikus is volt egyben. Kiváló emberismerő, kitűnő előadó, meggyőző erővel érvelő mérnökpolitikus is volt, aki olyan tekintélyt és elismerést vívott ki nemcsak saját magának, hanem az egész mérnöktársadalomnak, amelynek eléréséért elődei évtizedeken át hiába küszködtek. A tudományokban való eligazodás tekintetében polihisztor típusú ember volt. Szinte minden érdekelte, aminek a legkisebb kapcsolata volt a mérnöki munkával, a jogtudományoktól az esztétikáig és a művészettörténetig. Kitűnően beszélt francia és német nyelven, fiatal mérnökként két éven át Franciaországban ösztöndíjasként gyakorolta szaktudását. Rendkívül jól kommunikált környezetével. Tudta, hogyan kell beszélni a munkáin dolgozó kubikusokkal, milyen hangot kell megütni a műegyetem hallgatóival. Értett a társadalom nyelvén a szalonokban és hivatali értekezleteken, nagyon sokat adott a külső megjelenésre. Szabad kézzel rajzolt tökéletes ábráival és a gyakorlati életből beleszőtt történetekkel mindig le tudta kötni hallgatósága figyelmét. 1901-ben ő szerezte meg az első mérnöki doktorátust. Tervező és építő mérnöki irodáját egész fiatalon, 1889-ben alapította, és rövid idő alatt naggyá fejlesztette. Felismerve a „vasvázas beton” korszakalkotójelentőségét, az irodájának működését kiterjesztette a vasbetonépítmények tervezésére és kivitelezésére. Műegyetemi tanárrá 1906-ban történt kinevezését követően tervező irodáját tovább működtette. Társadalmi tisztségek viselésétől sem zárkózott el: elnöke volt a Magánmérnökök Országos Szövetségének, tanárelnökként vezette a műegyetem sportegyesületét, elnöke lett a Magyar Mérnök- és Építész Egyletnek, s végül megválasztották a Budapesti Mérnöki Kamara elnökévé. A Mérnöki Kamara volt az a testület, amelynek létrejöttét Zielinski egész élete során állandóan szorgalmazta, s amelyért mindenkinél többet küzdött. Nevének megörökítésére, róla nevezték el a városligeti tavon átívelő-hidat, valamint az általa tervezett margitszigeti víztoronyhoz vezető sétányt. A műegyetem kertjében megtalálható mellszobra, és emléktáblát helyeztek el alkotásainak helyszínén, Budapesten a Budafoki út 3. sz. alatti házon. Könyv- És Folyóirat-ajánló Sípos László Rovata Gondolatok az emberről... ... az emberről és az elmúlásról Nagyon nyomaszt, és mindig megborzongok a fekete keretes papír láttán, ami az erőmű kapuján belépve egy „hirdető” falról a szemembe tűnik. Mily gyorsan eliramlik, elmúlik az élet. Egy újabb gyászjelentés. Már megint?! A nevét már hallottam, vagy talán találkoztam is vele, de lehetett volna bárki, egy jó munkatárs, egy kedves barát, bárki a mi korosztályunkból. Riasztó, hogy egyre sűrűbben váltják egymást ezek a fekete „jelentések”, és megdöbbentő, hogy egyre többször kezdődnek rajta negyvenessel, ötvenessel 'az életkor megjelölések. A sajnálatos hír láttán egy percre elgondolkodunk, megígérjük ott belül, hogy ezentúl nem idegeskedünk, nem hajtjuk magunkat és egészségesen fogunk élni. Ez az ígéret azonban sajnos nem hosszú érvényű. Komolyabban el kellene mélyülni ezekben a gondolatokban, hisz a fekete keret egy felhívás, üzenet! „Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld!” - mint ahogy a dal is mondja. Tudjuk, nagyon nehéz jól csinálni, mert az elvárásoknak, a kötelességeknek meg kell felelni, gyakran erőn felüli a feladat és nincs más választás, csinálni kell. De legalább azzal gazdálkodjunk okosan, ami tőlünk függ, csak rajtunk múlik. Életfelfogást, életmódot kellene változtatni. Ez persze nem megy gyorsan, látványosan, türelem és kitartás kell hozzá, de ha már elkezdjük, az is haladás, az az első helyes lépés. Rendhagyó módon szakkönyvek helyett most egy a Paks Város Tanácsa és Városszépító' Egyesülete által tíz éve kiadott könyvre, valamint a Paksi Tükör 1998. decemberi számára szeretném felhívni az atomerőműben dolgozók és a Pakson élők figyelmét. Miért fogtam ezt a két kiadványt egy csokorba? A Jámbor Pál Társaság által a közelmúltban megjelentetett irodalmi-művészeti és helytörténeti szemle első borító lapján látható, Gottvald Károly által megörökített fotó tanúskodik arról, hogy éppen húsz éves a városunk. Lázár György miniszterelnöktől 1979. január 3-án dr. Dallos Tibor tanácselnök vette át a Paks várossá nyilvánítását tanúsító oklevelét. 1989-ben tíz éves visszatekintést jegyezhettek fel az itt élő szerzők. Az ajánlott könyv kölcsönözhető, a Paksi Tükör pedig térítésmentesen beszerezhető a városi könyvtárban. Paks, a tízéves város 1979-89 Paks, a tízéves város, egy olyan várostörténet dióhéjban, amelyet nem hosszú ideig tartó tárgyszerű kutatás eredményeként összegeztek a szerzők, hanem, amit paksi lakosként az eltelt tíz év folyamán megéltek, a politika, a gazdaság vagy a kultúra napszámosaként magunk alakítottuk ki. Ezért szubjektív kortörténeti dokumentum, hiszen tartalmazza a szerzők reagálásait az első városi évtized dinamikus fejlődéstörténetére. Foglalkozás, személyes életút, illetve a településen eltöltött évek száma szerint különböznek az egyének és a város közötti kötődések, kapcsolatok, azonban a fejezetek íróira jellemző, hogy sem a munkájukban, sem kéziratukban soha nem akarták kikerülni azt, amin változtatni kellett. Felelősségteljes gondolkodásuk érződik írásaikban, szigorú igényességgel ragaszkodtak a belülről megélt, megismert tíz éves történet hiteles rögzítéséhez. Dr. Német Imre helytörténész a Történelmi előzmények című fejezetben röviden, tárgyszerűen ismerteti a „napjainkban kiterebélyesedett fa” gyökereit. Kováts Balázs, a Paksi Atomerőmű Műszaki Szakközépiskolájának igazgatója, az Atomlecke című fejezet szerzője jelenti: „Az atomleckét sikeresen megoldottuk... Ha összegezni kellene az atomerőműhöz felhasznált erőforrásokat, nem a köbméter, a tonna és a forint volna az érdekes, hanem az elszántság, az erő és az akarat.” Herczeg József a dinamikusan fejlődő iparról, Kiss János városunk mezőgazdaságának tíz évéről írt, Rauth János pedig a kereskedelem, vendéglátás és a szolgáltatás fejlődését rögzítette. Dr. Kiss József és Szentesi Alajos az egészséges emberért, Herczeg Ágnes pedig a kiművelt emberfőért kiált. Hazafi József „Város-e a város?” című fejezetben igyekszik választ adni a feltett kérdésre. Befejezésül Jákli Péter, a városi tanács elnökének tanulságos gondolatait olvashatjuk, amit Paks város fejlesztési koncepciójához készített: „A bemutatott rövid időszak igazolta, hogy Paks lakosságában benne van a gyorsabb ütemű fejlődés biztosítéka, az emberek akatják, igénylik az újat, a jobbat, a szebbet, csak teret kell engedni, bátorítani, ki kell bontakoztatni szunnyadó szellemi és fizikai tartalékaikat. Amit maguk határoztak el, azért csodákra képesek...” Paksi Tükör 20 éves a város Megjelent a Paksi Tükör V. évfolyam 4. decemberi száma, amihez az érdeklődők a városi könyvtárban térítésmentesen hozzájuthatnak. Az aranyszínű borítón megjelenik, hogy idén januárban húsz éves lett a városunk és felnőtt korba lépett az Atomerőmű üzemi lapunk. Gottvald Károly fotóin láthatjuk, amint Lázár György miniszterelnöktől dr. Dallos Tibor tanácselnök átvette a várossá nyilvánítást tanúsító oklevelet, és Pákolitz István verssel köszöntötte szülőhelyét, az új várost. Beregnyei Miklós fotóin a régi és új lapokról készült montázs mellett látható, az Atomerőmű újság első három szerkesztője (Knízner István, Tóth András és Torma Csaba) hallgatja a jelenlegi főszerkesztő, Czinege Mária november 6-i ünnepi köszöntőjét. A Jámbor Pál Társaság értékteremtő tagjaitól, Beregnyei Miklós felelős szerkesztőtől és Herczeg Ágnes olvasószerkesztőtől megszokott igényességgel elkészített legutóbbi számban olvashatjuk a dr. Dallos Tibor tanácselnökkel, Varga Imre tanácselnökkel, Kródiné Dániel Mária Paks 1971-80 közötti országgyűlési képviselőjével, Herczeg József tanácselnök-helyettessel (1985-90) és polgármesterrel (1994-98) és Simon Péter országgyűlési képviselővel (1985-90) folytatott visszaemlékező beszélgetéseket. Az iskolaalapító Kováts Balázs hiteles emlékeiből megtudhatjuk az Energetikai Szakképzési Intézet létrejöttének indítékait, az 1985—86-os mozgalmas, izgalmakban is bővelkedő, de igen eredményesnek tekinthető éveket. Herczeg Ágnes Parányi művelődés-, történet című írásában az első évtized kulturális eseményeit összegzi. Egy szerényen meghúzódó írásból megtudhatjuk, hogy 1998. október 6-án volt tíz éves a Jámbor Pál Társaság. Kunkin Zsuzsanna Irodalom- és zenepártolás Pakson és Szabadkán a XIX. században című írásában Jámbor Pál és Reményi Ede kapcsolatát idézi. Kernné Magda Irén Paksiak a szabadságharcban, 1848—49. című írásának II. részét olvashatjuk. Csontos Csilla a Vak Bottyán Gimnázium 4. osztályos tanulója a Tolna Megyei Levéltár helytörténeti pályázatán 3. helyezést ért el Petrick Ferenc honvédszázados életéről írt dolgozatával, amit most a Paksi Tükör közread, kiemelve, hogy a pályázó egyetlen volt, aki gimnáziumi tanulóként érte el ezt a kiváló eredményt.