Atomerőmű, 1997 (20. évfolyam, 2-12. szám)
1997-07-01 / 7-8. szám
1997. augusztus Atomerőmű 3. oldal Elhunyt dr. A Magyar Energia Hivatal, az Ipari, Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztérium, a Budapesti Műszaki Egyetem és az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesület megrendüléssel tudatja, hogy dr. Szabó Imre professzor, a hivatal főigazgatója 1997. augusztus 5-én - 63 éves korában - váratlanul elhunyt. Dr. Szabó Imre 1957-ben szerzett gépészmérnöki diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen. Először az iparban a Ganz Vagon- és Gépgyárban, majd az MMG Mechanikai Mérőműszerek Gyárában dolgozott. 1967-ben kandidátusi, majd 1973-ban műszaki tudományok doktora fokozatot szerzett. 1973-ban kinevezték egyetemi tanárnak, ahol előbb a Hő- és Rendszertechnikai Intézet igazgatója, majd a Rendszer- és Irányítástechnika Tanszék vezetője lett. Nyolc szakkönyvet írt és számos publikációja jelent meg az irányítástechnikai és energetikai témakörben. 1976-1985 között a Szabó Imre Budapesti Műszaki Egyetem tudományos rektor-helyetteseként, elsősorban az egyetem és az ipar kapcsolatának erősítésén dolgozott. 1989-90-ben energetikai államtitkár volt. Létrehozta az „Ipar a Korszerű Mérnökképzésért Alapítványt”, amely kuratóriumának elnöke volt. Tanárelnöke volt a Műegyetem sportegyesületének és elnöke volt az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesület Tudományos Tanácsának. 1994- ben megszervezte a természetes monopolhelyzetben lévő gáz- és villamosenergia-ipari társaságok szabályozását, felügyeletét és a fogyasztóvédelmet ellátó Magyar Energia Hivatalt, amelynek haláláig főigazgatója volt. Dr. Szabó Imrét a Magyar Energia Hivatal, az Ipari, Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztérium, a Budapesti Műszaki Egyetem és az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesület saját halottjának tekinti. Magyar Energia Hivatal Technika+szakértelem = atomerőmű biztonsága = A mi biztonságunk! Biztonságban érezheti-e magát az ember Pakson? Ezt a kérdést tehették fel magukban azok az emberek is, akik május 23- án egy balesetelhárítási gyakorlatot szerveztek. Azonban ez a próba nem az atomerőműről szólt, pontosítva: nem nukleáris balesetről. Ez az eset bárhol előfordulhat, ahol folyó-, illetve állóvíz megtalálható. Az hogy hogyan zajlott le a balesetelhárítási gyakorlat, - úgy gondoljuk - a legtöbb ember előtt ismert. Ezért azzal a háttérrel foglalkozunk, amelyet ezen a gyakorlaton is kipróbáltak. A kérdésekre Vámos Gábor, az atomerőmű biztonsági igazgatója és Bana János, a balesetelhárítási szervezet helyettes vezetője válaszolt. — Vámos űr, május 23-án láthattuk miként dolgozik az erőmű tűzoltósága és tudjuk, hogy ők csak az egyik láncszemei a védelmi rendszernek. — A polgári védelmi gyakorlaton az atomerőmű balesetelhárítási szervezete csak mellékszereplő volt. Elsősorban a technikai eszközök bemutatásában vettünk részt három területen: a tűzoltóság, a hírközlés és a személyi sugármentesítő részleg mutatkozott be. Az erőmű a lehetséges baleseti helyzetre úgy készül fel, hogy van intézkedési terve és balesetelhárítási szervezete. Ez utóbbinak van központi irányító csoportja és szakszolgálatai. A szervezetet alkotó emberek az erőműben dolgoznak, de ilyenkor némileg más irányítási hierarchia alá kerülnek. — Önök csak bemutató jelleggel vettek részt a balesetelhárításban. Van-e és ha igen milyen és mennyi saját gyakorlatoztatási tapasztalatuk? — Igen megvannak a saját gyakorlataink. A központi irányító szervezetet kétszer teszszük próbára évente, a különböző szakfeladatokat ellátó részlegeket olyan kisebb, 2-3 szakszolgálatot érintő feladattal gyakoroltatjuk, melyből minden negyedévben előfordul legalább kettő. Mindenkire biztosan sor kerül egyszer. A próbákat már nem jelentjük be előre. Ezért váratlan a megoldásra váró feladat a résztvevők számára. A feladatok elvégzése után értékeljük a tapasztalatokat és igyekszünk az esetlegesen felmerülő hiányosságokat orvosolni. Úgy gondolom, ez így természetes. A hírközlést illetően Bana János őrnagyot kérdeztük meg. — Kérem ismertesse az olvasóval a biztonsági szervezet kommunikációs rendszerét! — Az atomerőmű saját trönkölt Motorola rádiórendszerrel működik. Külső vezetékes összeköttetésünk, pontpont közötti vonalunk van a Polgári Védelem Országos Parancsnokságával, a megyei polgári védelemmel, a MÁV Rt-vel, Paks polgármesterevel és a paksi polgári védelemmel, van egy úgynevezett „K- vonal”: ez a kormánnyal köt össze minket. Ezeken kívül kapcsolódunk a polgári védelmi rádiós rendszerhez országos és megyei viszonylatban egyaránt, valamint a megyei rendőrkapitánysággal, polgári védelemmel, városi rendőrkapitánysággal, mentőkkel és tűzoltókkal. Ezekkel is saját rendszeren belül tudunk kommunikálni, hiszen a Motorola egy-egy végállomása van hozzájuk kihelyezve. A hírközlés nálunk úgy van megoldva, hogy munkaidőben azok a vonalak, amelyek nincsenek állandóan használva az óvóhelyen, bizonyos dedikált vonalak az erőmű irányító központba vannak átadva és csak balesetkor kerülnek az óvóhelyre, azaz a vezetési pontra, mivel itt nincs állandó szolgálat, viszont a folyamatosság szükséges. Vöröss Endre Dr. Ormai Péter • • Ösztönzés, kompenzáció vagy Júdás pénze? A radioaktív hulladékok és a kiégett fűtőelemek átmeneti, illetve végleges tárolásának egyik neuralgikus pontja a társadalom, elsősorban az adott létesítmény közelében élő lakosság értékítélete, mely többnyire elutasító. Mivel ezen létesítmények befogadására kevés az önként jelentkező, a beruházó megpróbál olyan kedvezményekkel előrukkolni, melyeket a szakirodalom nagyon árnyaltan az „önkéntesség ösztönzésének” nevez. Ez azt jelenti, hogy különböző kedvezményeket ajánlanak fel olyan közösségeknek, amelyek készek hozzájárulni területük megkutatásához, illetve a tároló megépítéséhez. Az önkéntes területkiválasztási folyamat kritikusai az ilyen pénzügyi ösztönzést vesztegetésnek minősítik, amely mindkét félre rossz fényt vet. Van olyan javaslat is, hogy nem az önkormányzatokat, hanem az. érintett embereket kell kompenzálni. Ebben az esetben a közvetlen pénzfizetés aligha működhet (még helyi szinten sem), mivel nagyon nehéz megkülönböztetni és kártalanítani azokat az embereket, akik a növekvő aggodalomtól szenvednek, azoktól, akik egyszerűen csak pénzt akarnak. Annak ellenére, hogy a kompenzáció számos esetben hatékony és jelentős stratégiai eszköz, nem minden esetben oldja meg a folyamatosan jelentkező problémákat. A következőkben néhány külföldi példán keresztül szeretném bemutatni, hogy milyen megoldásokat választanak a „tanult társadalmakban". A francia parlament 1991-ben egy új hulladékkezelési törvényt fogadott el. Ebben létrehozta a „Hulladékügyi Közvetítő” (Mediator) intézményét. Ezen közvetítő szerepe, hogy felkutasson két olyan közösséget, amely befogadná azt a föld alatti kutató laboratóriumot, ahol a nagy aktivitású hulladékok elhelyezésével kapcsolatos kutatási programot végeznék el. Ha bármelyik terület megfelelőnek mutatkozik egy ilyen hulladéktároló befogadására, akkor újabb, a megépítést lehetővé tevő törvényt kell elfogadnia a parlamentnek 2006-ban. A francia hulladéktörvényben van egy igen érdekes kompenzációs csomag. A fent említett Közvetítőnek joga van évi 10-15 millió dollárt felajánlani azon közösségek számára, amelyek saját maguk jelentkeznek, felkínálva területüket a további vizsgálatok céljaira. Az ANDRA - a nemzetközi hulladékkezelési ügynökség - szintén kijelentette, hogy akár 60 millió FF-t folyósít minden un. laboratóriumi terület környékén élő közösségeknek a helyi infrastruktúra, a turizmus és az oktatási projektek finanszírozására. Felajánlották továbbá, hogy környezetvédelmi kutatási központokat és egyéb intézményeket állítanak fel. A Közvetítő Irodája 1994-ig mintegy 28 önkéntes jelentkezést, illetve információ utáni érdeklődőt fogadott. Miután egy előzetes szűréssel kizárták a geológiailag nem megfelelő területeket, 10 körzet maradt szóbajöhető térségként. Ezután a Közvetítő meghallgatásokat szervezett mindegyik területen. Ezeket jó előre és széles körben meghirdették, és a nagy nyilvánosság számára lehetővé tették a részvételt. A programot szervezők sajnálatára néhány környezetvédelmi csoport és politikai párt kitért a folyamatban való részvétel elől. Jelenleg is zajlik egy „társadalmi tájékoztatási” program párhuzamosan a területkiválasztási folyamattal. Az Egyesült Államokban 1987-ben a nukleáris hulladék tárolásának elveire vonatkozó törvény hívta életre a Nukleáris Hulladék Közvetítő tisztet. Ennek a személynek - akit az elnök nevezett ki - felhatalmazása volt arra, hogy az egyes államoknak, illetve indián törzseknek pénzügyi és egyéb kedvezményeket ajánljon fel, amennyiben hozzájárulnak a területükön elvégzendő telephely vizsgálatokhoz. Számos további fázist terveztek, mindegyik mellé viszonylag nagy pénzösszeget rendelve azért, hogy sikerüljön végül is olyan telephelyet találniuk, ahol befogadják a kiégett fűtőelemek ellenőrzött és kiüríthető tárolóját. Annak ellenére, hogy sok millió dollárt költöttek el, a 19 indián törzs egy kivételével később visszalépett. Csak egyetlen indián törzs, Új-Mexikóban a Mescalero apacsok voltak készek résztvenni a későbbi fázisokban is. Ám itt az állami hatóságok visszautasították a folyamatban való együttműködést, és ezzel hatékonyan meg is bénították az eljárást. A szövetségi költségvetés 1994/95-ös megszorításai megvonták a Nukleáris Hulladék Közvetítő Hivataltól a további pénzügyi eszközöket. Érdekes, hogy néhány önként jelentkező nem a tároló megépítésének támogatására fordította a területkiválasztási folyamatban felajánlott összeget. Voltak, akik arra használták a pénzt, hogy a tároló veszélyeit hirdessék, míg mások szinte azonnal visszaléptek, amint a pénzt megkapták. Az Egyesült Államokban is a másik fő irány a kis aktivitású hulladékok felszíni tárolóinak területkiválasztása. Az 1985. évi, a kis aktivitású hulladékokra vonatkozó törvény arra igyekezett rávenni az egyes államokat, hogy saját maguk oldják meg a hulladékelhelyezést. Árra bátorította a tagállamokat, hogy fogjanak össze, és ún. csoportokat (kompaktokat) alakítsanak ki és közösen építsék meg a létesítményeket. A törvény meghatározta, hogy ezeknek a létesítményeknek 1992-re működniük kell. Ezidáig azonban egyetlen tárolót sem építettek meg. Több ilyen kompakt foglalkozik a részletes területkiválasztási programok során önként jelentkező közösségek bevonásával, és általában a pénzügyi ösztönzés alkalmazásával. A fenti területkiválasztási erőfeszítésekben az önkéntességi folyamat példájaként érdemes megemlíteni a Connecticut államban zajló eljárást. Itt az önkéntességet ösztönző megközelítésmód mintegy árveréssé alakult át. Connecticut-ban a területkiválasztási folyamatot a Connecticut-i Veszélyes Hulladékokat Kezelő Szolgálat (CHWMS) tartja kézben. Először 1989-ben kísérleteztek telephely kiválasztással. 94 különböző területkiválasztási kritériumot dolgoztak ki egy állami bizottság közreműködésével. A folyamat eredményeként három potenciális területet választottak ki. Amikor megkísérelték a „földrajzilag semleges megközelítésmód” alkalmazását, a bizottság egy 8 területet tartalmazó listát kapott, hogy abból válasszon anélkül, hogy tudta volna azok helyét. Történetesen a három kiválasztott terület egymással szomszédos település volt. Nagyon intenzív, gyakran szinte botrányos társadalmi ellenállás vette kezdetét. Az ellenkezés miatt az állami parlament 1992-ben megszüntette a területkiválasztási eljárást és arra utasította a Veszélyes Hulladékot Kezelő Szolgálat menedzsmentjét, hogy új tervet dolgozzon ki, ezúttal önkéntességi folyamat alapján. Azt javasolták, hogy a folyamat során maga a közösség döntsön, hogy elfogadja-e a létesítménnyel járó esetleges kockázatokat. Ha úgy dönt, hogy együttműködik, akkor kapjon valós és jelentős mértékű beleszólást mind a fejlesztési munkába, mind a létesítmény üzemeltetésébe. Azon túlmenően, hogy tényleges beleszólást biztosítanak a közösségnek, jelentős mennyiségű pénzügyi ösztönzést is kívántak alkalmazni. Az a település, amelyik a részvétel mellett dönt, 250.000 US dollárt kap és a hulladékkezelő menedzsment - az önkéntességi folyamat elindulását meggyorsítandó - egy bizarr ötlettel további 1 millió dollárt ajánlott fel annak a közösségnek, amelyik elsőnek jelentkezik. Ha a település legalább 6 hónapig részt vesz a folyamatban, továbbá megnevez egy területet és jóhiszeműen” folytatja a tárgyalásokat, akkor további 250.000 dollárra jogosult. Az a település, amelyik népszavazással elfogadja a telephelyet és a tároló megépítését, még 1 millió dollárt kap. Ha a létesítmény megépítésére vonatkozó szerződést aláírják, a CHWMS újabb 2 millió dollárt fizet az üzemeltetés megkezdése előtt, míg az üzemeltetés alatt évi 1 millió dollárt. Ezen túlmenően a település részesedést kap a pénzügyi bruttó forgalom után is, várhatóan évi 500 és 750 ezer dollár között. A folyamat részeként az említett menedzsment széleskörű tájékoztatási programot is indított a társadalom informálására és az önkéntességi folyamat megmagyarázására. A tájékoztatási programhoz kapcsolódóan a CHWMS pénzügyi adományokat nyújt a városoknak, a regionális kormányzati szervezeteknek és egyéb társulásoknak, hogy lehetővé tegye nekik a felmerülő kérdések megválaszolását, szakemberek felkérését és a társadalmi párbeszédben, illetve oktatásban való részvételt. Az egész önkéntességi folyamat kidolgozása és megvalósítása során a menedzsment találkozókat szervezett a helyi tisztségviselőkkel, nyilvános tájékoztatásokat, munkaüléseket és közmeghallgatásokat tartott. A folyamat jelenleg is zajlik. Érdekes, hogy a CHWMS kijelentette: ha nem talál önkéntesen jelentkező területet ésszerűen elfogadható időn belül, akkor egy másik programot dolgoz ki és terjeszt be, nevezetesen az egész államra kiterjedő területkiválasztó szűrést. Álljon itt egy másik példa. 1993. december 8-án Észak-Karolina kis aktivitású hulladékokért felelős hatósága közzétette, hogy kiválasztott egy területet Wake megyében. Ezután felkérték az érintett közösségeket, hogy önként jelentkezzenek a megvalósíthatósági tanulmányokban való közreműködésre. 1994. májusában létrehoztak egy bizottságot, hogy megegyezzen a létesítmény elfogadásakor felajánlható hozzájárulásokról. Az említett hatóság 1991-ben már javaslatot tett a kompenzációs intézkedési csomagra, amely többek között felmentést adott volna az ingatlan adó alól, ehelyett évi fél millió dollárt fizetett volna fix összegként. Felajánlották, hogy a létesítmény bevétele után 6%-nyi adót átutalnak, amely évente 2,6-2,8 millió dollárt jelentett volna a megyének. Kártalanították volna a megyét minden egyéb veszteségért és az olyan ingatlan érték csökkenésért, ami a létesítmény megépítése következtében lépne fel. Ugyancsak vállalták a különböző polgári védelmi oktatással járó összes költséget is. Mindezen ösztönzések és ígéretek ellenére a hatóság nagy nehézségekkel találta magát szembe a 90-es évek elején, amikor önkéntesjelentkezőket keresett. A „meghívásos partnerség” megközelítésmódját szintén alkalmazta néhány ország az elmúlt években, mivel ezt felelősségteljesebb eljárásnak tekintik. Ekkor mintegy megkerülik a közvetlen pénzügyi ösztönzést, és a közösség „felelősség érzetére” hivatkoznak. Ennél a megközelítésmódnál a közösség partnerként csatlakozik az előterjesztőhöz és részt vesz a tervezésben, a döntéshozatalban és a létesítmény megépítésének minden fázisában. Egyes esetekben (mint pl. Kanadában) a javaslattevő (a hulladék előállítója, stb.) csak a folyamat legvégén lép be, amikor a területet már kiválasztották. Az sem ritka, hogy valamilyen kompenzációs formában is megállapodnak, de erre csak a vizsgálat befejeztekor kerül sor. Svájcban a telephely kiválasztási folyamat a korábban ismertetett „önkéntesség-ösztönzése” módszerét követi. Az 1994 áprilisában és júniusában lezajlott kedvező szavazások után a svájci hulladékkezelő cég (NAGRA) engedélyt kért a tároló megépítésére. Az engedélyt kérelmező beadványban részletesen ismertették, hogy a helyi közösségeknek milyen pénzügyi ösztönzéseket és kedvezményeket kívánnak nyújtani. Egyszeri kifizetésként 3 millió SFr-ot (2.2 M USD) ajánlottak fel, majd pedig - sikeres engedélyeztetést követően - évenként további 3,5 millió SFr-t (2.6 M USD) 40 éven keresztül. Spanyolországban az 1984-ben elfogadott törvény, az ország szóhasználata szerint „királyi dekrétum” alapján 1988- ban kelt az a rendelet, amely az Ipari és Energiaügyi Minisztériumot bízta meg egy országos vállalat (ENRESA) megalakításával, melynek feladata a radioaktív hulladékokkal kapcsolatos feladatok ellátása. Az Ipari és Energiaügyi Minisztérium a ráruházott felelősség és hatáskör alapján kiadott egy rendeletet, melyben felhatalmazza az ENRESA-t, hogy pénzösszegeket utaljon át azoknak a helyi önkormányzatoknak, melyeknek az igazgatási területén radioaktív hulladék tárolására szolgáló létesítmény van, továbbá az „érintett” önkormányzatoknak. A létesítményeket három csoportba sorolták, un. kiégett fűtőelemek központi átmeneti tárolója, kis és közepes aktivitású radioaktív hulladékok központi tárolója - és radioaktív anyagot tartalmazó villámhárítók központi tárolója. Hasonlóan osztályba sorolták az érintett önkormányzatokat is. Ezek szerint az első kategóriába tartoznak azok az önkormányzatok, amelyek közigazgatási területe a létesítmény 10 km-es körzetében található részben vagy egészben, illetve azon települések, melyek ugyan kívül esnek a 10 km-es körön, de 20 kmes körön belül a központjuk közelebb van a tárolóhoz, mint az előbb említett település legtávolabbi pontja. Hasonló logika szerint a második kategóriába a 8 km-es körön belüliek (illetve a 16 km-en belüli „közeliek”), míg a harmadikba az 5 km-es (illetve 10 kmen belüli „közeliek”) körön belül élők tartoznak. Az önkormányzatoknak juttatható teljes pénzalap 5,10 illetve 15%át rendre a fenti első, második és harmadik kategóriának juttatják. A maradék pénzt az érintett önkormányzatok között a település területi nagysága és a település lakosainak száma arányában osztják szét. Természetesen a kiosztandó pénz nagysága a korábban említett létesítménytípus szerint is változik. Legtöbb pénz a kiégett fűtőelemek átmeneti tárolójával kapcsolatban jár. Ennek egyik eleme rögzített összeg (350 millió peseta), míg a másik a tárolóban elhelyezett nehézfém tömege alapján változó (3 millió peseta/tU). A kis és közepes aktivitású hulladékok tárolója esetén a rögzített összeg 90 millió peseta, és a tárolóban elhelyezett hulladék minden m3-re után 95.000 peseta jár. A létesítmény építése során az első évben az adható összeg 50%-a, míg a továbbiakban a 100%-a jár. Az Energiaügyi Igazgatóság évente határozza meg az önkormányzatoknak kifizetendő összeget. A fent bemutatott néhány példa is bizonyítja, hogy radioaktív hulladékok átmeneti és végleges elhelyezése kapcsán világszerte sok olyan program van, amely valamilyen formában társadalmi kapcsolatteremtést és konzultációt irányoz elő a teljes folyamat (telephelykutatás, beruházás, üzemelő) adott szakaszában. Elsősorban azok a programok, melyek az önkéntességre építenek valamilyen szinten, szükségszerűen arra törekszenek, hogy minél több társadalmi konzultációt valósítsanak meg. Ebben a folyamatban nem ritka az ösztönzés valamilyen formájának alkalmazása, mely- a fenti példák alapján - sokféle lehet a közvetlen anyagi előnyök felkínálásától az infrastruktúra fejlesztésére, az adók mértékének csökkentésére, a helyi munkahely teremtésre tett javaslatokig. A kedvezmény felajánlásának lehet törvényi háttere (pl. Spanyolország, Franciaország), de a beruházó, vagy a hulladék elhelyezéssel megbízott szervezet is tehet ösztönző lépést. Az anyagi támogatást van, aki nyíltan kompenzációnak nevezi, míg mások - mivel úgy vélik nincs miért kompenzálni - támogatás vagy ösztönzés címen kínálnak előnyöket. A felajánlott támogatás vonatkozhat egyrészt a telephelykiválasztás, másrészt a már megépült tároló üzemeltetésének időszakára. Ez utóbbi esetben a befogadónak, illetve a környezetének juttatott pénzösszeg rendszerint az elhelyezett hulladék mennyiségével arányos. A nagy kérdés persze, hogy a befogadó önkormányzaton kívül ki kapjon még támogatást. Az „érintettség” megállapítása azért nehéz, mert az igazi mérőszám- a környezeti hatástanulmány vagy a biztonsági analízis - alapján a prognosztizálható radiológiai hatás egyetlen esetben sem nyúlik túl a létesítmény kerítéssel körülhatárolt biztonsági zónáján. Ezért a leggyakoribb megoldás, hogy a tárolótól adott távolságon belül elhelyezkedő településeket tekintik kedvezményezettnek. A képzeletbeli kör sugarának megállapítása az igazi viták tárgya. A beruházó a telephely vagy a létesítmény elfogadásán kívül nem igen vár ellenszolgáltatást a felajánlott támogatásért. Van azonban olyan célzott támogatás, amikor arra ösztönzik a befogadót, hogy építse ki a saját ellenőrző rendszerét, ezzel is biztosítva a társadalmi kontroll lehetőségét. A megközelítésmódok természetesen országonként jelentősen változnak. Nincs egyetlen olyan biztos „séma”, amely közvetlenül átvehető lenne. A fenti öszszeállítás azonban jól példázza, hogy az ösztönzés intézményrendszere nem idegen a jóléti társadalmakban. Magyarországon a nemrégiben hatályba lépett Atomtörvény a következőképp fogalmaz: „...a radioaktív hulladéktároló engedélyese a létesítmény környezetében lévő települések lakosságának rendszeres tájékoztatása érdekében elősegíti a társadalmi ellenőrzési és információs társulás létrehozását, annak tevékenységében támogatást adhat.” Azaz a törvény lehetőséget ad arra, hogy a társadalom gondjából nagyobb részt vállaló települések az előnyökből is jelentősebben részesüljenek. Ily módon lehetőség van arra, hogy a kis és közepes aktivitású radioaktív hulladéktároló helyének kutatásában támogatólag közreműködő települések anyagilag is részesedjenek a beruházási összegből.
