Atomerőmű, 1992 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1992-02-01 / 2. szám
10 A lapok ismételten közölték az energetika kérdéseiről tartott közvéleménykutatások eredményeit. Eközben felmerült, hogy az atomerőmű esetleges bővítéséről népszavazással kellene dönteni. (Szerencsére nem merült fel - nyilván, mert ilyen kérdés nem volt, hogy nem kellene-e a nyugati szakértők szerint is kitűnően működő, és áramfogyasztásunk mintegy negyven százalékát adó paksi atomerőművet népszavazás útján leállítani.) A népszavazás kockázatos eszköz. Az antik demokrácia mintaképének számító i. e. V. századi Athénban a híres-hírhedt cserépszavazás volt az egyik ősformája, melyet a demokrácia védelmére iktattak törvénybe, s végül demagógok eszközévé válva, aláásta és ellenségeinek szolgáltatta ki az amúgy példaszerű athéni demokráciát. Manapság egyetlen ország van, ahol a népszavazás a politikai gyakorlat mindennapos és szerves része. Ez Svájc, ahol évente többször is tartanak kantonális vagy országos népszavazásokat különböző kérdésekről, általában csekély részvétel mellett. Isten szava sajátosan működik ezekben a népszavazásokban. Például, amikor már minden civilizált országban volt a nőknek szavazati joguk, még - bár igencsak korlátozott módon - a konzervatív Horthy-Magyarországon is, a férfiakból álló szavazótestület évtizedeken át, egészen 1971.-ig újból és újból elvetette a nők politikai egyenjogúsítását. Mindamellett ez a kérdés jogilag a (zffmében) férfi szavazók kompetenciájába beleillett. Tisztában lehettek azzal, hogy miben foglaltak állást. Ha nálunk a rendszerváltás során népszavazás döntött volna a címerkérdésben, az rendjén való lett volna. Hasznos lett volna az is, ha a nép szentesíti a koronás köztársaságot. Nyilván ugyanaz lett volna a végeredmény, mint a parlamenti szavazáson, de nem lett volna érdektelen látni a százalékos megoszlást általában és régiók szerint. Más a helyzet, ha olyan kérdésről kell dönteni, amelyben összetett műszaki problémát kell megítélni. Ha pedig egy kérdésben a szakszempontokkal szemben előítéletek és mitikussá növesztett - bár meggyőződésem szerint alaptalan - félelmek komplexuma áll, akkor veszélyes népszavazásra bízni a döntést. Jellegzetesen ilyen probléma az atomerőmű-létesítés dolga. Ausztriában a hetvenes években népszavazás alapján tiltották meg egy Zwentendorfban már felépült atomerőmű üzembe helyezését. Itt sok milliárd schilling beépített érték ment veszendőbe. Ezt az esetet a civilizáció szégyenének tartom: itt irracionális érzelmek győztek a racionalitás, a társadalom valós érdeke felett. Ma háromféle hagyományos tüzelésű erőmű használatos: a szén-, az olaj- és a földgáztüzelésű. Az utóbbi majdnem olyan biztonságos, mint az atomerőmű, de a földgázkészletek korlátozottak. Az úgynevezett „tiszta” energiaforrások, mint a nap-, a szél- és az ár-apály energia természetesen ideálisak lennének, egyelőre tömeges és gazdaságos hasznosításuk nincs megoldva. Lehet forszírozni ezek kutatását, a nálunk műszakilag már ma is lehetséges helyi alkalmazásokat elő kellene mozdítani, de országos méretekben belátható időn belül nincs más alternatíva, mint a szén, a szénhidrogén (olaj, de inkább földgáz) és a nukleáris energia felhasználása. Az első különösen veszélyes; az utóbbi veszélyessége az idevágó köztudattal szöges ellentétben minimális. A veszélyek kétfélék. Egyrészt globálisak, melyek áthatolnak az országhatárokon is, másrészt üzemen belüliek. A hagyományos erőművek nagy környezetszennyezése és veszélyessége, illetőleg a nukleáris erőművek viszonylagos tisztasága folytán számomra nyilvánvaló, hogy azok a környezetvédők, akik egy elterjedt pszichózis jegyében harcot folytatnak az atomerőművek létesítése ellen, objektiven a környezet ellenségeivé válnak. A fosszilis tüzelőanyagok, a szén és a kőolaj koncentrált és konzervált napenergiát jelentenek, hiszen a napfényenergiát önmaguk építésére hasznosító növényektől származnak. De míg az aktuális napsugárzás tiszta, a konzervátum tele van olyan anyagokkal, amelyek a Föld mélyén szunnyadva vagy akár még kitermelve ártalmatlanok, elégetve viszont súlyos veszélyforrássá válnak. A légkörbe jutó kéndioxid és nitrogénoxidok csaknem kizárólag a szén és a kőolaj, illetve származékaiknak elégetéséből erednek. Belőlük keletkezik azután a savas eső, ami feltehetőleg az erdőpusztulás egyik fő oka, tehát nemcsak légszennyező, hanem másodlagosan talaj- és vízszennyező is. Az emberi egészségre különösen károsak az apró szemű szilárd égéstermékek. Elvileg elképzelhető, hogy igen drága szűrőberendezések segítségével ezeknek a szennyezéseknek a nagy részét ki lehet szűrni, egyet azonban nem lehet eltávolítani: ez a széndioxid. A szén esetében ez az alapvető égéstermék, az olajszármazékoknál és a földgáznál pedig az ártalmatlan víz mellett a fő égéstermék. A széndioxid színtelen, szagtalan és a szabad ég alatt általában veszélytelen. (Szénsavmérgezések csak zárt térben, pl. borospincékben, erjedéskor fordulnak elő.) Szennyezi viszont a széndioxid a légkört, mint globális rendszert. Az ipari forradalom előtt egyensúly volt: a növények elfogyasztották azt a széndioxid-mennyiséget, amit az állatok, a korhadás, továbbá a természetben előforduló es mesterséges tüzek termeltek. Amióta azonban a széntüzelés és főleg a gőzgépek kezdtek elterjedni, a légkör széndioxid-tartalma növekedni kezdett. A légkör széndioxid-tartalma napjainkban olyan mértéket kezd ölteni, hogy befolyásolhatja az éghajlatot: akadálytalanul átengedi a Nap látható és még rövidebb hullámhosszú sugarait, viszont a Föld által visszasugárzott hosszúhullámú hősugárzást elnyeli. Ezt nevezik üvegházhatásnak. Az ezáltal előidézett fokozódó felmelegedés következménye lehet a sarki jég megolvadása, a tengervízszint emelkedése is. A kénoxidok és nitrózus gázok eső- és talajsavanyító hatása mellett a közvetlen emberi egészségkárosodást is figyelembe kell venni. Hazánkban évente mintegy tízezren betegednek meg és halnak meg e tényezők következtében. Nukleáris erőműveknél az ilyen veszélyek elhanyagolhatóak. Normális üzemmenetben is távoznak minimális mennyiségben aktív gázok (főleg nemesgázok), a hűtővízbe is jut némi aktivitás, de ezek mennyisége oly csekély, hogy nem éri el a természetes háttérsugárzás egy százalékát sem. Nem volt számottevő külső környezetszennyeződés annak idején a sokat emlegetett amerikai, Three Mile Island-i reaktorbalesetnél sem. Minden emberi tevékenységnél adódnak balesetek. Ledőlnek völgyzáró gátak, leomolnak biztosra tervezett hidak. Felrobbannak és az egész környéket megmérgezik vegyi üzemek (Seveso), több áldozattal, mint Csernobil esetében. Sőt az emberek kimerészkednek még az országutakra is, pedig ott - csak nálunk - több mint ezer ember hal meg évente. Az amerikai Three Mile Island-i atomerőmű balesete nem okozott számottevő környezetszennyezést. A csernobili okozott, mégpedig több országra kiterjedően. A csernobili erőmű instabil konstrukció volt, amilyen a Szovjetunión kívül másutt nem üzemel. Jelenleg több mint háromszáz atomerőmű működik, és Csernobil kivételével egyetlen nukleáris eredetű erőművi haláleset sem fordult elő. Egyébként a gőzgépek elterjedésének első évtizedeiben igen sok ember halt meg kazánrobbanás vagy lendkerék szétszakadása miatt, mégis kellett gőzgépeket építeni. Csernobil esete nagymértékben fokozta az ellenállást az atomerőművekkel szemben, de végül is pozitív hatása lett az atomerőművi biztonságra, mert kiküszöbölte az instabil reaktorkonstrukciókat, mindenütt megerősítette mind az üzemeltetési technológiai fegyelmet, mind az olyan biztonsági berendezés kidolgozását, amelyek kizárják a felelőtlen emberi beavatkozás lehetőségét. Többé nem létesülhet olyan erőmű, amelyben emberi elhatározás alapján ki lehet kapcsolni a biztonsági rendszereket, mint ez Csernobil esetében történt. Ennyiben Csernobil bizonyos értelemben gátjává vált valamely újabb Csemobilnak. Még nincs véglegesen megoldva a sugárzó erőművi hulladékok biztonságos elhelyezése. Ezt szerény különvéleményem szerint nemzetközi keretekben, az atomenergiaügynökség révén kellene megoldani. Lakatlan, például sivatagi területeket kellene megvásárolni jó pénzért az érdekelt kormányoktól, és ott kellő méretű és biztonságú tárolókat létesíteni. Ez ellen a Harmadik Világ népei tiltakoznak. Jeljes vertikumot figyelembe; véve a legveszélyesebb energiaipari üzem a szénalapú áramtermelés, különösen a folyamat kezdete, a jelentős részben még ma is mélységi szénbányászat. Magyarországon sok év átlagában tízezer szénbányászra évi három baleseti haláleset esik. Bár a fejlettebb országokban ez a mutató alacsonyabb, a Földön évente ezres nagyságrendben halnak meg szénbányászok az erőművek szenének kitermelésekor. Mégsem tapasztaltam, hogy valaki ezért az amúgy is igen környezetszennyező széntüzelésű erőművek teljes leállításáért indított volna harcot. Legfeljebb helyi lakosok tiltakoztak egyegy különösen szennyező erőmű ellen. Magam szívesen részt vennék egy szénerőművek elleni mozgalomban. Nem tagadom természetesen azoknak a véleményeknek a helyességét, hogy takarékoskodni kell az energiával, és akkor kevesebb új erőmű kell. Ez elvileg igaz, de nem pusztán elhatározás kérdése. Háztartási gépeinket ki lehetne cserélni jóval kisebb fogyasztásúakra. És ha így emelkednek az energiaárak, ezt a gazdagok rövidesen meg is fogják tenni. De hogy sok millió háztartás hűtőgépét, mosógépét, tévéjét stb. néhány év alatt le lehetne cserélni, az mai viszonyaink között elképzelhetetlen. Hasonló a helyzet a kis- és nagyipar berendezéseivel is. Új erőművek egyébként akkor is szükségesek lesznek, ha - ad abszurdum - megállna, netán csökkene a fogyasztás, hiszen a legelavultabb, legszennyezőbb, legrosszabb hatásfokú erőműveket előbb-utóbb éppúgy ki kellene cserélni, mint az elócskult mosógépeket. * A fenti érvek alapján meg vagyok győződve arról, hogy ésszerűen gondolkodó környezetvédőknek azért kellene harcolniuk, hogy fokozatosan állítsák le előbb az elavultabb, majd az összes szénerőművet, utóbb az olajerőműveket is, és helyettesítsék őket földgáz-, továbbá kellő biztonságú atomerőművekkel, hiszen így lehetne minimalizálni mind a környezeti károkat, mind az üzemvitel során fellépő haláleseteket, egyéb baleseteket és megbetegedéseket. A környezetvédelem iránt elkötelezett mozgalmak résztvevői nálunk még éppen ellenkezőleg gondolkoznak és feltételezik, hogy aki az atomerőművek mellett emel szót, az az atomlobbi képviselője vagy megvesztegetettje. Nos, ami engem illet, nekem semmi közöm az atomlobbihoz, amit írtam, azt az ésszerű környezetvédelem érdekében írtam. Persze ezekben a kérdésekben keserves polémiák folynak. Ahogyan számomra evidens, hogy a mai technikaigazdasági feltételek között az atomenergia a legjobb megoldás (legalábbis a legkisebb rossz), mások azt tartják evidensnek, hogy az atomerőmű az ördög találmánya, az emberiség elpusztításának eszköze. Ez utóbbi felfogást nevezem én atomfóbiának. Meggyőződésem, hogy ennek a fóbiának nincs objektív alapja, és hogy kihatásai súlyos károkat okozhatnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tudom belátni azokat az objektív történeti okokat, amelyek e szubjektív beállítottságot sokakban létrehívták. Az egész történet Hirosimával kezdődött. Az emberiség a Japánra ledobott két atombomba révén ismerkedett meg a nukleáris energiával. Ez az emlék a köztudatban elválaszthatatlanul összefonódott mindenfajta nukleáris tevékenységgel. Annál is inkább, mivel a nukleáris fegyverek kérdése évtizedekig a politika középpontjában állt mind a magas diplomáciában, mind a tömegmozgalmakban. Kibontakozott a nukleáris fegyverkezési verseny. Néhány évvel az USA után a Szovjetunió is előállította a maga atom-, illetve hidrogénbombáit, transzkontinentális és rövidebb távú hordozóeszközeit. Ezt követően világszerte kibontakozott a tömegek harca a fegyverek betiltásáért, vagy legalábbis korlátozásáért. Ezen a téren született eredmény is, a légköri kísérletek betiltása, ami jelentősen korlátozta a globális légkörszennyezést. Említést érdemel, hogy az antinukleáris propagandában különösen nagy szerepet játszott a Szovjetunió és az irányítása alatt álló Béke Világtanács vezérelte világmozgalom. Közben persze a Szovjetunió heves nukleáris fegyverkezési versenyt folytatott, de ők azzal érveltek, hogy csak válaszképpen, védekezésül fegyverkeznek, hiszen minden jelentős technológiai lépést az amerikaiak tettek meg elsőként (kivéve az értelmetlenül nagy, száz megatonnás szovjet hidrogénbomba kísérleti robbantását). Ezért a nukleáris veszélyek propagandája nálunk, azaz a szovjet blokkban és nyugaton a különféle baloldali, antiimperialista és legalábbis 1968—69-ig részben a Szovjetunióval rokonszenvező mozgalmakban és sajtóban kapott különösen nagy hangsúlyt. Később, éppen a 68-69-ben kiábrándult baloldaliakból és békeaktivistákból kerültek ki az egyébként sok területen értékes tevékenységet kifejtő zöldmozgalmak tevékeny szervezői. És bár az atom-A Fizikai Szemle (a Magyar Tudományos Akadémia matematikai és fizikai osztály ának, az Eötvös Loránd Fizikai Társulatnak, a Magyar Biofizikai Társaságnak, a Munkaügyi Minisztériumnak, a Magyar Fizikushallgatók Egyesületének folyóirata) ebben az évben is tovább foly tatja a Vélemények sorozatát az olvasók kérésére. Az alábbi olvasói vélemény az 1992/2. számban jelent meg. Atomfóbia ATOMERŐMŰ energia elleni harc szubjektiven őszinte meggyőződésből fakad, mögötte - mintegy tudat alatt - a fennálló rendszer, az establishment elleni harc rejlik nyugaton és keleten egyaránt. (Keleten a környezetvédők mozgalma a régi establishment elleni politikai Jiarc előfutáraként indult meg, de a rendszerváltás után is felmerül ez a mozzanat.) v Sajnos, az előítéleteket nehéz józan érveléssel megingatni, mégis nagyobb súlyt kellene helyezni a felvilágosításra. A nukleáris erőművekkel szembeni világméretű fóbiák mellett jelentkeznek helyi ökofóbiák is. Nem arról van szó, hogy egyes helységek lakói ne lépjenek fél teljes joggal a környezetüket szennyező elavult üzemek ellen, pl. Nagytétényben a Metallochemia ellen vagy a Hévízi-tónál a karsztvízzel való rablógazdálkodás ellen. Én olyan esetekre gondolok, mint pl. a gyöngyösoroszi, ahol a gazdasági okokból felhagyott bánya létesítményeiben nyugati eredetű, korszerű ólomakkumulátor-bontó üzemet akartak létesíteni, éppen az említett Metallochemia pótlására, munkaalkalmat teremtve a lakosságnak. A terv elbukni látszik a heves fóbikus ellenálláson, mely a Mátra üdülőhelyi értékeire is hivatkozik, holott a Mátra útjain a járművek jóval több ólmot juttatnak a levegőbe, mint egy korszerű feldolgozóüzem. Sokszor nem könnyű elkülöníteni a közösségek indokolt önvédelmét a megalapozatlan fóbiáktól. Ilyen esetben a szakemberek mérlegelt álláspontjára kellene támaszkodni. Sajnos, eléggé általános bizalmatlanság alakult ki a szakemberekkel szemben, ami gyakran egyenesen szakember-ellenességben is mutatkozik. Ennek az is lehet részben az oka, hogy a szakemberek sem mindig értenek egyet, ám ez elkerülhetetlen. Ilyenkor nyilván további szakértőket kell bevonni. De hozzájárul a helyzethez az is, hogy különböző szervezetek vagy spontán mozgalmak tudatosan igyekeznek lejáratni azokat a szakértőket, akik mást mondanak, mint amit ők mozgalmi érdekből elvárnak tőlük. Ez pedig a gazdasági fejlődést súlyosan akadályozó tényezővé válhat. Ezért nagyon fontos a természettudományos és műszaki ismeretek terjesztése. Enélkül egyre több lesz az objektiven ugyan megoldható, de szociálpszichológiailag és ennek folytán politikailag megoldhatatlan problémánk. Ez pedig senkinek sem érdeke. Az ökológiai kibontakozóban lévő tudományának magam is nagy jelentőséget tulajdonítok. Kezdeti pozitív hatásait érzékelem, ma még elsősorban Európa boldogabbik felén. Úgy gondolom azonban, hogy a túlzások, a fóbiák végső fokon ipagára az ökológiára is visszaütnek és súlyos társadalmi károkat okozhatnak. RÁDI PÉTER Budapest
