Atomerőmű, 1991 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1991-01-01 / 1. szám
6 Látogatás Pakson, az atomerőműben A paksi atomerőmű felé autózva sok minden megfordult a fejemben - bevallom, az is, amit a Liget két szerkesztőjét meghívó Rósa Géza kérdezett, hogy nem félünk-e. Nem, dehogy, mondtuk kis nevetéssel, de aztán csak megszólalt egy kétkedő belső hang, hogy ezek szerint félhetnénk. Vagy mondjuk így: természetes lenne, ha nem éreznénk ott biztonságban magunkat? Mint 1988- ban az a néhány független szakértő is, aki az Ofaluban építendő „atomtemető” vitájára sem volt hajlandó az erőmű telephelyére belépni? Bár ők inkább holmi fenyegető telefonokra hivatkoztak, képletesen szólva a hasadó társadalom sugárzásától tartottak. Akárhogy is volt és van: a különféle szorongások fontos szereplők ebben a témakörben - éreztem ezt Paks felé tartva is és most, amikor megpróbálok beszámolni látogatásunkról, élményeinkről és a beszélgetésekről, még határozottabbnak látom szerepüket. Élményeket mondok s ezért érintenem kell néhány személyes vonatkozást, mert az irodalmi megközelítésnek ez nemcsak szakmai, hanem ezúttal külön erkölcsi velejárója is: elfogultságok, érzelmi tényezők bevallása. A bámulaté például, amellyel én a technikai csodákat mindig is fogadtam, a meghatottsággal vegyes büszkeségé, ahogy fajtám lenyűgöző produkcióit néztem. Erre attól kezdve volt gyakrabban lehetőségem, hogy 1952-ben, tizennégy évesen, egy Somogy megyei kis, petróleumlámpás faluból Budapestre, a Villamosenergiaipari Technikumba, majd pár szedettvedett évre a Műegyetemre kerültem. A csodálkozás többnyire olyan nagymérvű volt bennem, olyan szépnek láttam egy transzformátort vagy egyenletrendszert, hogy az érzékelés gyönyörűsége meg is akadályozott a részletek ojgismerésében és összerakásába*, 'a valódi szakismeret megszerzésében. Paks felé haladva eszembe jutottak műszaki előéletem gyötrődései, lustaságom és csődöm, majd menekülésem, hogy mindent elfeledjek. Az erőműhöz közeledve aztán ismét elővett a csodálkozás. 1954-ben, a nagy árvíz idején úgynevezett üzemi gyakorlaton vettem részt négy hétig a győri erőműben, s 59- beft dolgoztam Budapesten elektromos alállomásokon, de a paksi kép kívülről is egészen mást mutatott: egy roppant laboratóriumot láttam zöld park közepén, folyó partján. Belülről pedig, no igen, belülről, például a négyszáz méteres csarnokban, ahol a nyolc turbina és generátor dolgozik, hogy a négy reaktorban felszabadult hőt elektromos árammá alakítsa - ebben a hatalmas csarnokban éppúgy egy sci-fi szereplőjének érzi magát az ember, mint amikor a vezérlőbe kukkant, vagy fehér köpenybe, sapkába, kesztyűbe, nejlonpapucsba bújva az úgynevezett ellenőrzött zónába lép. S a csodálat az emberi tudás és hatalom roppant koncentrációjának szól, amely ekkora erőt képes fölszabadítani és megszelídíteni. Lenyűgöző. Itt van előttem. Működik. Létezik. Korszakunk meghatározóját, a bűvös atommutatványt látom, mellyel az ember története során feltehetőleg először akkora hatalom birtokába jutott, hogy képes elpusztítani önmagát, az egész bolygót. Az atomerőmű, persze, nem atombomba, bár a láncreakció ugyanaz, és az erőművekben elhasznált fűtőanyag a hadiiparban hasznosítható - s máris az antinuál áris érvek egyikénél vagyonit, amit aligha lehet elhárítani azial, hogy az ipar más területei is kajpsolódnak a fegyvergyártásból, sőt, jószerével a legtöbb békés életben használt technikai eszköz a pusztítás lehetőségeit kutató buzgóság mellékterméke. Nem, az tómnál nagyobb a kockázat, bár azt is érdemes megjegyezni, iiogy az emberiség túlfegyverezte magát, vagyis a teljes megsen . n isítéshez szükséges mennyiség többszörösét halmozta fel a Földön. A magyar atomerőmű szovjet típus, tőlük vásároljuk a nyersanyagot (jövőre azt is dollárért), és a szerződés értelmében oda szállítjuk vissza (5 évi hűtés, víz alatti tárolás után) az elhasznált, nagy mennyiségű radioaktív anyagot tartalmazó fűtőelemeket. A működés közben keletkezett különféle radioaktív hulladékokat azonban itthon kell, kellene elhelyezni - s ez nem kis feladat. Az Ofalu határában tervezett végső elhelyezés ügyében hatalmas, az egész ország nyilvánossága elé kerülő vita kerekedett, amely az ellenzők győzelmével végződött, bár ezt a pártolók az ország számára vereségnek tartják. A vitazaj azóta csitult, de a különféle világszemléletből, ismeretből, érdekből és gondolkodásmódból származó érvek között azóta sincs béke, és a paksi hulladék végső elhelyezése megoldatlan. És bizonytalan jelenleg a magyar energiatermelés fejlesztésének jövőbeli útja is: a mennyiségi és a milyenségi kérdések egyaránt eldöntetlenek. A Beszélő című hetilap Keil-e nekünk atomenergia? címmel indított igényes cikksorozatot az idén, melyben pártolók és ellenzők egyaránt megszólaltak, de megegyezés nincs, egyelőre még a cikksorozat is lezáratlan. Amikor a Ligetben szóvá tesszük ezt a témakört, a vegyipar hasonló problémáit exponáló, az őszi számban közölt interjú alapállásához szeretnénk tartani magunkat, és az ott kitűzött célt próbáljuk közelíteni. Szóba kell állnia egymással minden érintettnek, az ipar, a hivatalos környezetvédelem és a civil embervédelem képviselőinek. A Liget elsősorban a találkozásra, az összehozásra törekszik és a megismerésen alapuló megegyezést szeretné katalizálni. Az egész rendszert illetően természetesen van saját véleménye: egy környezetkímélő, demokratikus, az anyagi javak fogyasztását és a termelés növelését arányosan korlátozó, tehát az embert a belső világ, a kultúra felé fordító, a szellemi gyarapodást segítő rendszer pártján állunk. Paksi vendégeskedésünk - nincs okom ezt titkolni - egyértelműen vonzó képet alakított bennünk, de ezzel természetesen nem mernék érvelni az atomenergia vagy az atomerőmű tervezett bővítése mellett, esetleg egy szén (lignit) tüzelésű erőművel szemben. Az elsődleges kérdés különben is - alighanem - az, hogy a villamosenergia-termelés milyen mértékű növelésére van szükség. A paksi történet azonban ettől függetlenül is tanulságos, s talán ma már nemcsak arra érett meg az idő, hogy ezekről szó essék, hanem mindennapi hasznosításukra is adódik lehetőség. Az erőmű munkatársai közül beszélgettünk Rósa Gézával, a tájékoztatási iroda vezetőjével, aki 1988-ban Temetni jöttem... címmel higgadt hangú ismertető könyvecskében számolt be a Paks és Ófalu közt feszülő, akkor még eldöntetlen vitáról. Beszélgetőtársunk és kalauzunk volt Gyarmati László, a tájékoztatási osztály vezetője, valamint dr. Rónaky József nukleáris főmérnök és dr. Virágh Elemér, a sugárvédelmi osztály vezetője. Talán elnézik nekem, ha sokfelé ágazó, de végül is egy irányba tartó gondolataikat, szavaikat egyegy jelenség vagy összefüggés köré csoportosítva adom tovább a Liget olvasóinak. Beszélgetőtársaink szerint, ha azt kérdezzük, mi a baj, elsősorban az atomerőmű és a társadalom viszonyáról kell szólni, melyet az erős érzelmek és hiedelmek, valamint a politikai törekvésekjobban befolyásoltak, mint a számszerűen is jellemezhető tények. Amikor az atomerőmű épülni kezdett, mondja Rósa Géza, ez a tény az országnak eleve diadala volt - sikerélménye, amelyet a központi propaganda táplált. Az erőmű munkatársai végezték a munkájukat, de természetesen örültek a sikernek, és büszkék voltak az eredményeikre. Ma ennek szinte az ellenkezője mondható - noha meggyőződésük, hogy az atomenergia fölhasználása a jövőben növekedni fog; a szakma az atomerőművek reneszánszát jósolja. Visszatekintve a kezdetekre és az első időszakra, hibának tartják, hogy a közvélemény formálásával, a tájékoztatással, a társadalomhoz fűző kapcsolat kialakításával érdemlegesen nem foglalkoztak, mellékes feladatnak tekintették. A tervekben például szerepelt még egy látogatóépület, de abból végül buszpályaudvar lett. Az erőmű munkatársai csak a műszaki dolgokkal törődtek, a nemzetközi összehasonlítás szerint is kiemelkedő mutatókkal, s közben a társadalmi környezetre nem figyeltek eléggé. Még 1987-ben sem érzékelték helyesen ezt a közeget, amely pedig ekkor már forrongott, változott, és az Ófalu ügyében létrejött első találkozókon is csupán a technikai-műszaki helyzetről, a kockázat és a védelem tényeiről beszéltek, holott alapvetően mairól volt már szó. Rósa Géza úgy érzi és gondolja, hogy az erőmű építésének első pillanatától, sőt, már megelőzően (mint a külföldi példák is mutatják!) szükséges a társadalom és különösen a közvetlen környezet bizalmának megnyerése. Ezt elmulasztották, s mikor az első társadalmi fórumok létrejöttek, akkor sem találtak megfelelő hangot - nem ismerték föl azonnal a feszültségek természetét és forrását. Ma már világosan látják, hogy a politikai ellenzék talált itt magának terepet, mert a hatalmi monopóliumban itt volt a legkisebb az ellenállás, s fontosabb volt a tiltakozás, a kis közösség győzelme, mint az, hogy mi ellen tiltakoznak és miben győznek. Az atomerőmű problémái, a hulladék elhelyezésének és a veszélyeknek a kérdése másodlagossá, ürüggyé vált, és a diktatórikus hatalommal analóg vagy egyenesen abból következő problémává torzult. A demokratizálást pártoló és a szenzációt kereső sajtó már ilyenképpen ragadta meg a történéseket, Ófalu szimbólummá vált, s csak az utóbbi időben, miután az erőmű munkatársai is figyelnek a valódi tájékoztatásra (no meg a politikai harc is tágasabb terepet kapott!), csak mostanában kezd reálisabb kép kirajzolódni. Dr. Rónaky József fontos tényezőként említette a nyugati antinukleáris mozgalmak és a napjainkat elöntő irracionalista eszmeáramlatok hatását, amelyek a racionalista filozófiai rendszerek összeomlásával párhuzamosan megrendítették a tudomány és a technológia iránti általános bizalmat. (Ezzel kapcsolatban idézi Umberto Eco a Nagyvilág szeptemberi számában olvasható eszszéjében Chestertont, aki azt mondta: „Mióta az emberek nem hisznek Istenben, nem az következett be, hogy már semmiben sem hisznek: mindenben hisznek.”) A félelemből fakadó, a misztikus homályt szentté avató hit s annak divatos, tehát a tömegekre ható hullámai nálunk is érezhetők. Az irracionális félelmek mélyen gyökereznek az emberben, s persze hogy nem intézhetők el egy-két szóval, de érdemes figyelmeztetni, hogy ezt a szorongást sokszor egészen közönségesen kihasználják a különféle sarlatánok, akik visszaélnek a hiszékenységgel és a tájékozatlansággal. Ebbe a gondolatkörbe sorolható a csernobili katasztrófa után keletkező félelem további burjánzása is, amely egyes esetekben elképesztő konkrétumokban jelentkezik. Sajnos, nem ritka jelenség, hogy az emberek eleve lemondanak a megértésről - nem kíváncsiak, sőt! elmenekülnek a tudás elől, kényelmetlennek, fáradságosnak érzik. A kockázatnak, különösen a társadalmilag elfogadható kockázat fogalmának a megértésétől sokan eleve elzárkóznak, pedig ez alapfogalom, hiszen a döntések meghozatalánál mindig a kockázat és a haszon öszszevetésére kellene építeni. Sajnálatosan fontos tényező a különféle szorongások, hiedelmek kialakulásában a féloldalas, a természettudományos ismeretek után nem érdeklődő, sőt, azokat lebecsülő szemlélet - és a félműveltség. Egy radiológus orvos, meséli az abszurditásnak ható történetet dr. Virágh Elemér, azt állította hölgyismerősének, hogy rákban szenvedő félje azért halt meg, mert ablakából az atomerőművet lehetett látni... A másik elrettentő történet szerint egyik tanítványa, aki különben jelesre vizsgázott nála a műegyetemen, mert elméletileg mindennel tisztában volt, elpanaszolta, hogy „sugárfertőzést” kapott a demonstráció alkalmával. Fehér köpenye csak a térdéig ért és a cipőjére húzott nejlon a bokájáig... A szabadon maradt közbülső részen érte a sugárzás, kiütések keletkeztek a lábán. A körzeti orvosnak is megmutatta, aki hat hétre eltiltotta a hasadóanyagtól... Az anekdotikus, abszurd vagy sokszor előítéletes védekezések, címkéző elzárkózások eleve lehetetlenné tesznek minden megértést, pedig elsősorban ismeretekre, a tények és egymás gondolkodásának megismerésére lenne szükség... Különösen elszomorító, az emberi mentalitás ijesztő vonásaira vall, ha olyanok emlegetnek „atomlobbyt”, akik a szavak jelentését sem ismerik. A paksi erőmű ma különleges helyzetben van - az eddigiekhez képest is, mondta dr. Rónaky József és megjegyezte, hogy elzárt szigeten érzi magát. Szigeten az erőmű és a közvélemény, az erőmű és a műszaki kultúra, de az erőmű és a hatóság viszonya miatt is. A Németh-kormány a közvéleményt megnyugtatva, de az atomenergetika problémáit súlyosbítva, elhárító döntést hozott Őfalu ügyében. A paksiaknak teljesen önállóan, magukra hagyva kell a radioaktív hulladék tárolását megoldani, holott ennek felelősségét más országokban a hatóságok viselik - közvetlenül! -, megszervezik és ellenőrzik a veszélyes hulladékok elhelyezését. Képtelenség is volna, ha ezt minden hulladéktermelőnek külön kellene megszerveznie. Magyarországon az egész hulladék-problematika megoldatlan - a kémiai hulladékok tárolásának sorra kipattanó ügyei mutatják, hogy mennyire az, és milyen sürgető a rendezése. A beszélgetés során újra meg újra visszakanyarodtunk az alapokhoz, s így szóba került az atomerőművet ellenzők két fontos és összefüggő érve, a gazdaság jellegének és vele a takarékosságnak a kérdése. A paksi szakemberek hangsúlyozták, hogy a takarékosságot minden módon fontos, de nem jelentős tényezőnek, nem teljes megoldási alternatívának tartják, hiszen a villamos energia fogyasztása Magyarországon relatíve alacsony, és az energiatakarékos berendezésekre való áttérés sem két fillérbe kerül - vagyis takarékoskodni is a gazdagoknak, a többet fogyasztóknak könnyű, mondta Gyarmati László. Ez kétségtelenül igaz, és az is illúzió lenne, ha valamiféle ipar nélküli pásztortársadalom életmódjára törekednénk, de a korszerű gazdaságra hivatkozva aligha fejleszthető csakis a nagyipar (arról nem is szólva, hogy ezt már próbáltuk: rossz volt!). Lehet, hogy a gazdasági növekedés, a fogyasztás korlátozásának eszméje, az ipari civilizáció visszaszorításának szükségessége a fejlett országokban inkább elfogadható, mint nálunk, de nem kerülhető meg semmiképpen az a bonyolult, szorongatóan kihívó kérdés sem, hogy fejletlenségünk és szegénységünk is segíthet - esetleg! - egy olyan zsákutca elkerülésében, amit a nyugati országok már bejártak. A takarékosság pedig, szemben a pazarlással, nemcsak praktikus kérdés, hanem erkölcsi követelmény. Akárhogyan is lesz a jövőben, ha a villamosenergia-termelését növelni kell, a döntéshozók nem lesznek könnyű helyzetben, mert előnyök és hátrányok közt egyensúlyozva választaniok kell, hogy melyik ujjúkat harapják... Ujjharapás nélkül ugyanis nem megy. Az atomenergia mellett szól a nyersanyagellátás biztonsága, hiszen az olajjal és földgázzal szemben uránból túlkínálat van, mert a hadiipar igénye egyre kisebb. A szállítás is egyszerű - viszont a beruházás tőkeigényes, és hát a veszélyes hulladék elhelyezése nagy gond. Csakhogy hulladékot a másféle energiatermelés is „előállít”, és a környezetvédelem szempontjából a szén- és olajtüzelésű erőművek mint a savas esőt hozó gázok, poremissziók okozói - mint az annyit emlegetett üvegházhatás elősegítői - hátrányban vannak az atomerőművel szemben. Beszámolómat csak abbahagyni tudom. A kétségek és remények, a tények és vélemények sokfelé ágaznak, de azt egyértelműen és határozottan állíthatom, hogy a paksiak teljes nyitottsággal és bizalommalfogadják a szakma, a politika, a civiltársadalom képviselőit, készek a párbeszédre. S aligha vitatható dr. Török Endre radiológus megjegyzése (Beszélő), hogy a közvélemény nem fordult el az atomenergiától, mert oda sem fordult hozzá. Az emberek többsége úgy van az atommal, mint az ősember a villámmal és ez természetes. A baj inkább a bizalommal van, amelyet a szakemberek nem tudtak megszerezni - illetve a félreértésekkel és a méltatlan azonosításokkal, amikor a pozitív társadalmi-politikai folyamatokhoz a valóságot torzító jelenségek kapcsolódnak. Mindez érthető, de ma már talán korrigálható, s hogy tisztábban lássunk, jobban érezzük magunkat, ez jelentős mértékben múlik az egész társadalom érettségén, mindannyiunk megértési készségén. HORGAS BÉLA Az érdekes és népszerű cikk a Liget című folyóiratban jelent meg. Az új ICRP-ajánlások A hazai, a sugárvédelemben használt korlátozási rendszer az ICRP (A Sugárvédelem Nemzetközi Bizottsága) 1977- ben kiadott 26. sz. ajánlásain alapul. Az ICRP a legújabb kutatási eredmények alapján elhatározta a sugárvédelmi filozófia módosítását, ill. új ajánlást adott ki megvitatásra az IRPA (Nemzetközi Sugárvédelmi Társaság) tagországainak. így hazánk sugárvédelmi szakemberei is állást foglaltak az új ICRP-ajánlásokat illetően. 1990. november 12-én az angliai Oxfordshire-ben ismét összeült az ICRP és megvitatta az IRPA-tagságok beérkezett véleményeit, majd az alábbi fontosabb döntéseket hozta: 1. Elsősorban a hirosimai és nagaszaki atombombák biológiai hatásait újra elemezve arra az álláspontra jutottak, hogy az ionizáló sugárzások alkalmazásának kockázata mintegy háromszor nagyobb az eddigiekben elfogadott értékeknél (I,65xl0~2/Sv). 2. Az ionizáló sugárzások biológiai hatásainak felértékelése szükségessé tette az elsődleges korlátok megváltoztatását. Megtartották ugyan az 50 mSv/év effektiv dózisegyenérték korlátot, de kimondták, hogy egy ionizáló sugárzás huzamos veszélyének kitett dolgozó 5 éves effektiv dózisegyenérték korlátja nem haladja meg a 100 mSv értéket. A gyakorlatban ez a huzamosan ionizáló sugárzásokkal dolgozókra évi 20 mSv ellenőrzési szintet jelent. A népesség speciális csoportjaira egyértelműen az 1 mSv/év effektiv dózisegyenérték korlát vonatkozik. 3. Az ICRP ismételten állást foglalt a sugárvédelem optimalizálása mellett. Minden sugárveszélyes tevékenységet az ésszerűen legkisebb kockázat elvének alkalmazásával úgy kell megszervezni, hogy az új - szigorúbb - korlátozásnak megfeleljen. 4. Az új ajánlások hangsúlyozzák, hogy különbséget kell tenni azon sugárveszélyes tevékenységek között, amelyek valóságos besugárzással járnak, ill. azon tevékenységek között, amelyeknél a potenciális sugárveszély nagy (pl. sugárbaleset), s ezért eleve ellenintézkedéseket igényelnek. Az utóbbi esetre az ICRP korlátjai nem alkalmazhatók. Az új ICRP-ajánlások a kö-zeljövőben végleges formában is napvilágot látnak. Mivel Magyarországon a sugárvédelem az ICRP-ajánlásokat eddig is gyakorlatilag teljes mértékben elfogadta, számíthatnak arra, hogy az új ajánlások nálunk is bevezetésre kerülnek. Ez a tény azt is jelenti, hogy a paksi atomerőműben alkalmazott sugárvédelmi tevékenységre is kihatással lesznek az ICRP új ajánlásai. DR. VIRÁGH ELEMÉR ATOMERŐMŰ
