Atomerőmű, 1991 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1991-02-01 / 2. szám

ATOMERŐMŰ 3 Külön úton, egyetértésben? KIVONAT a Teller Ede professzorral az OMFB-ben az atomenergetika magyarországi perspektíváiról folytatott beszélgetésből. A beszélgetés résztvevői: Pónya József vezérigazgató, dr. Pungor Ernő tárcanélküli miniszter, OMFB elnö­ke, Gyimesi Zoltán a KFKI AEKI nyugdíjas igazgatója, Sztanyik B. László az OSSKI főigazgató főorvosa, Szatmáry Zoltán a KFKI volt megbízott főigazgatója és Elek János az OMFB főosztályvezetője. Lapunk januári számában a szakszervezet időszerű kérdései­ről írtam, amelyekről Szigeti Jó­zsef a KÁIG üszb-titkára beszélt, íme itt a folytatás a szőkébb „pát­ria” szervezeti helyzetéről.- Az üzemi szakszervezeti bi­zottságunk harminckilenc cso­portjának taglétszáma, a januári nyilvántartás szerint összesen hatszáznyolcvanöt fő - mondja Szigeti József. Ez a KÁIG összlétszámához képest hetvenhét százalékos szer­vezettséget jelent, ami vállalati szinten már-már példaértékű. Be­vallom őszintén, volt ez a muta­tónk közel százszázalékos is, de akkor más motívumok jellemez­ték a szervezetünket. Ma már, egyfajta rostálódás következté­ben, kezdünk klasszikus arculatot fölvenni. A dömpingszerű kilépé­si hullám lecsendesedett, mi több, látok néhány megbánót is.- Ebben a „kóros folyamatban” többször föltettem magamnak a kérdést: „Ennyire reménytelen len­ne a mozgalom helyzete? Ha igen, mitől vált ez ilyenné, s miért lettünk hitünket vesztettek?” Nos, divatos a múltat emleget­ni, én nem teszem. Csak azt mon­dom, akkor mi is ott voltunk. Most itt vagyunk... és könyörgöm, ne egymásnak dobáljuk már a lab­dát, hanem együtt, közösen vál­toztassuk meg a szervezetet, pon­tosabban a mi szervezetünket. Gondolkodjon el minden munka­­vállaló - főleg a privatizáció előtt -, hogy a szervezetből való kilé­péssel a probléma még nem oldó­dik meg. Támasz nélkül, hitünket vesztetten nem érünk célt, még a munkáltató sem tekint bennün­ket méltó, korrekt tárgyalópart­nernek.- Igazgatóságunk szintjén is be­szélnek műszaki-fizikai dolgozók ellentétjéről. Én nem hiszek eb­ben! Nincs reális alapja. Mindkét kategóriába tartozóknak egyfor­ma problémájuk van. Csak a munkaköri feladatok különböz­nek. Természetesen többen is tu­dunk a problémák gyökeréről, ami nem más, mint a bér. De erről már az előző számban is említést tettem, hogy az új bér­rendszerre vonatkozó részletes elképzelésünket még tavaly szep­temberben átnyújtottuk a vállalat vezetőségének. Ebben megfogal­mazódott az is, hogy a munkakö­röknek megfelelően állapítsák meg a béreket, s írják elő, kik és milyen feladattal tölthetik be eze­ket. Ezzel együtt meg kell dönteni az itt-ott felbukkanó „sógor, ko­majó barát” szindrómát is, és egy adott munkakörbe csak az oda al­kalmas egyén kerüljön be.- De visszatérve a kategóriák­hoz..., bevallom „én fizikaipárti” vagyok, miután ebbe tartozom. Karbantartó lakatosként dolgo­zom, kint az „élet sűrűjében”. Én ebben a szférában érzem, látom, élem át nap mint nap valósan a gondokat. Félreértés ne essen, én a műszakiakat is képviselem - már ahogy ők elfogadnak -, csak tőlük kevesebb információt ka­pok, problémájukkal nem nagyon jönnek. Ennek kapcsán elmon­dom azt, hogy a legtöbb „sértő­dött” a műszakiak között találha­tó. Ezt jól illusztrálja az egységen­kénti szervezettség is, például a koordinációs főosztályon negy­venhét, a műszaki előkészítési főosztályon negyvenkettő, a szer­kesztésen egy százalék a szakszer­vezeti tagok aránya. Mindezekből az a következte­tésem, hogy szervezetünket is elérte a társadalmi életünkben végbemenő változások szele, amelyet én a megújhodás folya­matának nevezek. Vállalatunknál egyre jobban ki­rajzolódik a jövőkép, amelyben az úgynevezett tiszta érdekvédelmi munka fog - mert csak így képzel­hető el - megnyilvánulni, s ebben Nyugat az élő példa, ahol ezek a vi­szonyok már régóta, nagyon jó! mű­ködnek.- Partnerkapcsolat. Ez az, ami­ről kevés jót lehet elmondani. Vé­leményem, hogy igazgatóságunk vezetői mostoha módon, elha­nyagolnak bennünket. Lélektele­­nül, érzés nélkül építgetjük „eg­zisztencia-várunkat”, s görcsösen védjük azt. Csak a külsőségekben és a protokolláris dolgokban gon­dolkodunk. Emlékszem rá, régeb­ben, úgy év vége felé, igazgatónk a körünkben köszönte meg az az évben végzett munkát. Utóbb, ezt még az osztályvezetők sem tették meg. A kérdés csupán az, hogy ki­nek a pénzén rendezhetnénk is­mét KAIG-méretű bálokat, kirán­dulásokat stb.- Az elkövetkező együttműkö­dés javulásáért, mind műhely-, mind osztály- és igazgatósági szinten, folyamatosabbá kell ten­nünk kapcsolatunkat a vezetőség­gel. Kölcsönösen, naprakészen kell tájékoztatnunk egymást, té­máktól függően. A nyíltság és az őszinteség kell, hogy jellemezze ezeket. Kell, hogy az érdekvédelmi szerveze­tek beleszólási, véleményezési jo­ga ne csak formális, hanem végre lényegi legyen, még ha kompro­misszumok árán is. Az elmúlt időszakban többször is előfor­dult, hogy egy-egy problémás fel­vetésünket hangulatkeltőnek, ve­zetőellenesnek minősítettek. Ez egy régi beidegződés, el kellene már feledni... elvégre demokrati­kus jogállamban élünk. Jutalomosztások alkalmával engem mindig zavar a legendás hírű, kiemelten jól dolgozó, ma­gasan kvalifikált egyén esete. Nem kell az ilyen „húzóerő”, nem kell a munkásarisztokrácia. Be vagyunk skatulyázva: „te nem lehetsz más”. De igen! Le­gyünk végre. Legyünk egymást kölcsönösen elismerők és tisztelők. Legyen egymáshoz emberi han­gunk, legyen türelmünk és legyen munkatársi szeretetünk, hogy ide valóban jó érzettel jöjjünk... hiszen egymás mellé vagyunk „rendelve”. A partnerkapcsolatban vannak pozitív vonások is. Az elmúlt hó­napokat tekintve örömmel álla­píthatom meg, hogy az üzemi szakszervezeti tájékoztatók iránt megnőtt az érdeklődők száma. A téma vagy a szervezet iránt nőtt meg az érdeklődés? Nem tudom. Tény, hogy az emberek útón-útfélen megállítanak, kérdésekkel ostro­molva, jó tanácsokkal elárasztva, akiket a szándék, a tenni akarás és a közösségi érdek vezérel. A bizal­miakkal kéthetenként tartunk ér­tekezleteket, ahol az egységek gondját-baját vitatjuk meg, s az orvosolatlan panaszokkal időn­ként, súlyosságuktól függően, Hlavati József igazgató úrhoz me­gyek. Természetesen ha fontos kér­désekben következik be döntő fordulat, akkor annak függvényé­ben értekezünk, mert megítélé­sem, hogy a gondokat ezentúl nem lehet, nem szabad „konzer­válnunk”.- És most azokról a problémák­ról, amelyek igazgatóságunk dol­gozóit legjobban nyomasztják. * Épp a napokban vetették föl a bizalmiak, hogy a vállalatunk miért ad ki külső vállalkozóknak olyan munkát, amelyet belül is el tudnánk végezni? Majdnem hasonló téma, de ilyen igazgatóságunkon a külső vállalatok dolgozóinak foglalkoz­tatása is. Köztudott, hogy a válla­latunknál nagyon komoly karban­tartási munka folyik, ezért annak idején válogatták ide a munkáso­kat. Következésképp furcsa az az eset, hogy most elkezdtük „hígíta­ni” a karbantartás szakmai színvo­nalát.- Nos ezek a mi problémáink, de őszintén sajnálnám, ha meg nem értett alkalmazottakkal kel­lene ennek az atomerőműnek a karbantartását, javítását tovább vinni. Én bízom benne, hogy a mun­kavállalók zöme előbb-utóbb va­lamilyen érdekvédelmi szervezet mögé áll. Tudniillik két út van: egyik a dolgozóké, a másik a veze­tőké. Valahol menni kell! Be kell azt látni minden munkavállaló­nak, hogy több bért, jobb munka­­körülményeket, nagyobb bizton­ságot csak egységes fellépéssel le­het elérni.- Én ezennel kívánok a KÁIG valamennyi dolgozójának kitar­tást, békességet és egészséget - mondja zárómondatként Szigeti József. Pungor Ernő: Előadás helyett inkább beszél­getésre számítunk, mégis arra ké­rem professzor urat, hogy vitain­dítóként foglalja össze paksi ta­pasztalatait! Teller Ede: A paksi atomerőmű teljesítmé­nyét az Egyesült Államokban is ismerik és elismerik. Első paksi utam előtt amerikai tanulmá­nyokból, illetve kollégáimmal folytatott beszélgetések alapján tájékozódtam a paksi blokktípust érintő kritikai kérdésekről, ame­lyek a következők:- a reaktortartály anyagproblé­mái;- csőtörések esetén milyen ne­hézségek várhatók;- a többszörös biztonsági rend­szerek valóban függetlenek-e (pl. egy tűz nem érinthet-e egyszerre több rendszert)? Ideutazásom előtt úgy véltem, hogy nem célszerű Paksra több atomerőművi blokkot építeni, il­letve teljesítményt koncentrálni, ezen véleményemet azonban megváltoztattam. Kérdés: Miért ez volt professzor úrnak a véleménye? Teller Ede: Ez a véleményem egyszerűen felületes volt. Az eddigi atomerő­művi balesetek emberi hibákra voltak visszavezethetők. Pakson olyan jól felkészült embereket, nagy tudást és sokoldalú elméleti munkát ismertem meg, amelynek alapján véleményem az, hogy reaktorbaleset bekövetkezésének valószínűsége Pakson olyan ala­csony, hogy azzal reálisan szá­molni nem szükséges. így nincs megalapozva az az érv, hogy a to­vábbi blokkok építése célszerűt­len lenne paksi telephelyen, mert egy reaktorbaleset a többi terme­lőkapacitást is üzemeltethetetlen­­né tenné. Nézetem szerint a jövőt ille­tően két feladat áll fenn:- a paksi organizáció jelenlegi magas színvonalát meg kell őriz­ni;- az elsőrangú munkaerő miatt érdemes Pakson további fejlesz­tést végezni. Pakson és Magyarországon ta­pasztalat elsősorban a nyomottvi­zes blokkokra nézve áll fenn, te­hát érdemes ilyen típusban gon­dolkodni. Hogy ezen belül melyik szállító ajánlatát célszerű elfogad­ni, tanácsot adni nem tudok, ha­csak azt nem, hogy akivel a leg­jobb üzletet tudják kötni. Hozzá­teszem, a nyugati iparnak is érde­ke, hogy Magyarországra atom­erőművet tudjon telepíteni, nem feltétlenül csupán Magyarország, hanem esetleg a környező orszá­gok ellátására, hiszen a Nyugat számára elsőrendű szempont, hogy garantálva legyen ezen erő­művek kultúrált és biztonságos üzemeltetése. Gyimesi Zoltán: Professzor úr, mik voltak az USA-ban megfogalmazott kifogá­sok a rekatortartályhoz alkalma­zott acélokkal szemben? Én eddig három dolgot hallottam:- az acélok vanádiumtartalma;- a tartályokhoz nem készült besugárzásra anyagminta (Pakson ilyen már van);- magas a tartályok neutronbe­sugárzásának szintje (tudomásom szerint ez a VVER ÍOOO-re igaz). Teller Ede: A felvetések között szerepelt a reaktortartály anyagának réz- és foszfortartalma, amely elridege­­déshez vezethet. Mint Pakson megtudtam, a Skoda-gyártású tar­tályoknál ilyen baj nincs. Ugyan­akkor nemcsak az a fontos, hogy mekkora fluxus éri a tartályt, ha­nem az is, hogy hányszor fűtötték fel, illetve hűtötték le. Most hadd tegyek fel én is egy kérdést! Az atomreaktorok élet­tartamát 30 évre számítják, de az üzemelő reaktorok többsége na­gyon fiatal. Nem lehet-e reális al­ternatíva olyan üzemeltetési stra­tégia, amely szerint mondjuk 15 évig 130 bar nyomáson üzemel­tetjük a reaktort, majd az anyag el­használódásának mértékében a nyomást - és így az igénybevételt fokozatosan csökkentjük, mondjuk a 30. évre 20 bárrá. Bár, ahogy ezen gondolkodom, a he­lyes válasz talán: nem. Pónya József: A javasolt megoldás annyiban nem fogadható el, hogy az ala­csony primerköri nyomáshoz ala­csony gőznyomás tartozik, amely nem felel meg a turbináknak, il­letve romlik a hatásfok és a ki­használtság, holott a gazdaságos­ság a nagy értékű atomerőmű-be­ruházásoknál alapvető szempont. Ugyanakkor a professzor úr által felvetett probléma - a reaktortar­tály igénybe vételének csökkenté­se - valós, de mi Pakson más irányban keressük a megoldást. Olyan, kis neutronkiszökésű zónatölteteket állítunk össze, amelyek kisebb mértékű besugár­zást okoznak a tartály anyagában. Emellett a teljesítmény- és hő­mérséklet-változások korlátozá­sára megfelelő üzemmódokat al­kalmazunk, a kisszámú védelmi működés is azt jelenti, hogy a hő­feszültségeket okozó tranziensek számát alacsony értéken tartjuk. Elek János: Ma a világ energetikájában mindenfajta energiahordozót olajegyenértékhez viszonyítanak, és tekintettel a rapszodikusan vál­tozó olajárra, ez a mérce elég rela­tív. Lehet, hogy a jövőben a stabi­labb árszintű, és nagyobb tartalé­kokkal rendelkező atomenergia veszi át a mérce szerepét? Teller Ede: Amit a változó mércéről mond, igaz, és ennek az az egyszerű ma­gyarázata, hogy a közgazdaságtan nem tudomány. Pontosabban, ez egy olyan fizika, amiben máról holnapra egy újságcikk hatására kiderülhet, hogy az 1 centiméter tulajdonképpen ,6 centiméter. Maga a kérdés nehezen megvála­szolható, és én sem vállalkozom rá. Elek János: Hogyan változhatnak a jövő­ben az atomerőművi villamos­­energia-termelés költségei? Van­nak olyan vélemények, hogy a túl­biztosítás már ma is indokolatlan többletköltséget okoz. Teller Ede: Az USA-ban az energetikában sok ésszerűtlen, illetve kimondot­tan hibás döntés született, mivel az ország gazdasága olyan kedve­ző helyzetben volt, hogy ezen ész-: szerűtlen döntések nem okoztak élesen kedvezőtlen hatást. Meg­ítélésem szerint Magyarország és több más ország nincs abban a helyzetben, hogy az ésszerűtlen döntések ilyen luxusát megen­gedhetné magának. Sztanyik B. László: A transzurán elemek kezelésé­vel (besugárzásával) megoldha­tó-e esetleg a kiégett üzemanyag elhelyezésének problémája? Teller Ede: Az Egyesült Államok Ener­giaügyi Minisztériuma az ilyen irányú kutatásokat nagyon igyek-1 szik előmozdítani, legalább há­rom irányban (a Los Alamos, Brookhaven és Hanford Labora­tóriumokban) folyik munka, hogy a hosszú életű radioaktív izotópo­kat magenergia segítségével rövi­­debb felezési idejű izotópokká alakítsák. A továbbégetéssel kapcsolat­ban több gond is van:- a megoldás nagyon költséges;- ilyen „égetőreaktorok” legko­rábban a jövő évszázad kezdetén léphetnek működésbe;- az ilyen reaktorok működése is rejt bizonyos kockázatot. Ezért az én véleményem sze­rint a távolabbi jövő kétséges koc­kázatát nem szabad becserélni a közeli jövő biztos kockázatára, hanem legbiztonságosabb megol­dásként a radioaktív hulladékokat el kell temetni. Az ezzel kapcsola­tos félelmek a diffúziós folyama­tok túlértékeléséből adódnak. Egyrészt az Afrikában egy sajátos geológiai formációban, régmúlt időkben működött természetes reaktor példája, másrészt a sivata­gokban végrehajtott föld alatti atomrobbantások példája mutat­ja, hogy a radioaktív anyagok ter­jedése a földben; egyáltalán nem gyors. Szatmáry Zoltán: Professzor úr tapasztalata sze­rint hogyan célszerű a „zöldek­kel” folytatott vitában érvelni? Teller Ede: A kérdésre nem adható egyér­telmű válasz, ugyanis a „zöldek­kel” való beszélgetésben nem elég értelmesnek lenni - ami köny­­nyebb -, hanem kimondottan okosnak kell lenni - ami sokkal nehezebb. Mindenesetre, én, mint amerikai állampolgár azt mondom, hogy ha a magyarorszá­gi zöldeket „importálni” lehetne az Egyesült Államokba, és cseré­ben el lehetne intézni, hogy az amerikai zöldek Magyarországra jöjjenek, akkor ez az Egyesült Ál­lamok számára egy kedvező meg­oldás lenne. Kérdés: Mi a véleménye a termonuk­leáris fúzió energetikai hasznosí­tásáról? Teller Ede: Én a fúzióban, mint küszöbön álló megoldásban, nem hiszek. Ami technikailag ilyen bonyolult és megvalósítása ilyen hosszú időbe telik, az minden bizonnyal túl költséges is lesz. Kérdés: Az utóbbi időben többször fel­vetődött, és például Ausztria na­gyon szorgalmazza, az „atomerő­mű-mentes Közép-Európa” gon­dolatát, mi az ön véleménye er­ről? Teller Ede: Kérem, az „atomerőmű-men­tes Közép-Európa” egy abszurdi­tás. Rövid távon el lehet azt érni, hogy egyes országokban ne üze­meljenek atomerőművek. Azon­ban kétségtelen az, hogy az euró­pai országok gazdasági közeledé­sével szembetűnővé válik, hogy azon országokban, ahol elfogad­ják az atomerőműveket, az általuk kínált gazdasági előnyök révén jobb körülmények közé kerül az ország gazdasága, és jobban fog­nak élni az emberek. G.SZABÓ PÁL Búd Péter Ákus ipari és kereskedelmi miniszter találkozása az érdekvédelmi szervezetek képviselőivel, amelyen jelen volt Szigeti József is Fotó: Polgár

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom