Evangélikus Gimnázium, Aszód, 1938

Bizony mondom, az egész magyar társadalomnak itt kellene ma hódolattal áldoznia a szabadság és a szerelem páratlanul álló lantosa előtt, akinek az volt jelmondata:

Szerelmemért feláldozom az életet,

Szabadságért feláldozom szerelmemet.

Vagy talán a tisztes és csendes, a szeretetben szerétéiért élő családi élet rajongóját, az apját, anyját, testvérét, hitvesét hamvas szeretettel szerető embert ünnepeljük Petőfiben? Akinek minden gondolata a szülői ház felé szállt s körülölelgette a benne lakókat. Azt a Petőfit, aki olyan kedvesen zengi:

Kis lak áll a nagy Duna mentében,

Óh mi drága e lakocska nékem!

Könnyben úszik két szemem pillája,

Valahányszor gondolok reája.

Azt a Petőfit, aki édesatyjáról olyan meghatóan mondja:

Borozgatánk apámmal,

Ivott a jó öreg,

S a kedvemért ez egyszer,

Az Isten áldja meg!

Azt a Petőfit, aki István öccséhez ezt írta:

Hát hogymint vagytok otthon Pistikém?

Gondoltok-e úgy néha-néha rám?

És mikor eszébe vágódik szüleinek szegénysége, az életért való nagy nehéz vergődése, igy fakad ki:

Mért nem szeret úgy engem Istenem,

Hogy volna mód sorsán enyhítenem?

Agg napjait a fáradástól én Mily édesörömest fölmenteném!

Ez fáj nekem csak, nyugodt éltemet Most egyedül ez keseríti meg.

Tégy érte, amit tenni bír erőd;

Légy jó fiú és gyámolítsad őt.

Vedd vállaidra félig terheit,

S meglásd, öcsém, az Isten megsegít!

S anyánkat, ezt az édes jó anyát,

Ó Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!

Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,

Mert nincs rá szó, nincsen fogalom.

De megmutatná a nagy veszteség,

Ha elszólítná tőlünk őt az ég.

Azt a Petőfit akarja ez a szobor megörökíteni, akinek szívbeli vágya volt, hogy valamikor szülein segítsen?

Hejh édes szüleimék,

Gazdagodjam meg csak!

Mert nagyon fájt a szíve, hoqy a jó öreg kocsmárosnak rosszul megy a sorsa.