Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 25. (Budapest, 2007)
Ágnes PRÉKOPA: Die Anfänge der Disziplin Geschichte des Kunstgewerbes und die Geschmacksbildung
AZ IPARMŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁS KEZDETEI ÉS AZ ÍZLÉSNEVELÉS ÖSSZEGZÉS A múzeumok történetén belül sajátos fejezetet képviselnek az iparművészeti szakmúzeumok. Ellentétben az évszázadokon át gyarapodó, majd különféle körülmények között nyilvánossá váló privát műgyűjteményekkel, az iparművészeti múzeumokat a 19. század közepétől kezdődően egy didaktikus koncepció, ízlésnevelő szándék hozta létre. Az alapítók iskolázni kívánták mind a kiállítás-látogató közönséget, mind pedig a tárgyakat készítő mesterembereket. Az iparművészeti gyűjteményekhez kapcsolódva indult meg az iparművészképzés is, sok esetben intézményi szinten is összekapcsolva a múzeumot és az iskolát. Hasonló didaktikus szándék jellemzi az iparművészettel foglalkozó első összefoglaló publikációkat. A képzőművészetek története - akárcsak az irodalomé vagy a zenéé - kiemelkedő alkotók legkvalitásosabb alkotásai nyomán íródott, míg az iparművészettörténet áttekintésekor számos, a műfaj jellegéből következő probléma merült fel. A tárgyak többsége eredendően nem műalkotásnak készült, s ezért elsősorban a funkciója miatt őrződött meg évszázadokon át. A fennmaradt tárgyak mennyisége - a képző- művészeti alkotásokkal összevetve - áttekinthetetlenül nagy. A terület értékelésének legkülönösebb paradoxonja, hogy az egyes darabok művészi értékének megállapításához szükséges előtanulmányok nem szerepeltek a tárgyakat létrehozó mesteremberek képzésében. Ezt ismerték fel az iparművészeti múzeumok létrehozói és a témára specializált iskolák alapítói annak idején, s ezért születtek igen nagy számban az ízlésnevelő írások a 19. század vége felé. A célcsoport a lehető legszélesebb közönség volt, s a legtöbb ilyen publikáció a 19-20. század fordulója körüli évtizedekben jelent meg. Számos mű negatív irányból közelítette meg a problémát, és a legszélsőségesebb ellenpéldák felsorakoztatásával kívánta az olvasókat jó ízlésre oktatni és a giccsektől távol tartani, míg a tárgyak történeti bemutatása sok esetben túlságosan általánosra, sőt akár felületesre is sikerült, ha a szerzők a közérthetőség érdekében engedtek a színvonalból. A didaktikus jelleg azután a 20. század bekö- szöntével egyre csökkent, s már csak elvétve szerepeltek ízlésre vonatkozó útmutatások azokban az iparművészet-történeti kézikönyvekben, amelyek a témát vagy kronológia, vagy pedig művességek szerint foglalták össze. Ezek a könyvek az iskolázott ízlésű közönséghez szóltak, szerzőik pedig igyekeztek mesternevek és művészkörök köré rendezni az ismert emlékanyag legkvalitásosabb darabjait. Az ízlésnevelés első számú magyar intézménye, az Országos Magyar Királyi Ipar- művészeti Múzeum és Iskola a 20. század első évtizedében ismeretterjesztő előadásokat rendezett, és meg is jelentette azok szövegét. Keszler József: Iparművészeti képtelenségek című 1907-es előadása az anyagszerűség kritériumait, illetve annak a tárgyak funkcionalitásával való összefüggéseit vizsgálta. Keszler sok helyütt megelőlegezi a 156
