Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 15. (Budapest, 1995)

PRÉKOPA Ágnes: A barokk-kori Gyermek Jézus-ábrázolások néhány érdekes emléke az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében

rancia. A megtestesülés (az ábrázolás esetében a születés) és a keresztáldozat a testet öltött Fiúisten földi életének két végpontja. Ezt az időhatárok közé szorított testi jelenlétet emeli egy másik dimenzióba az oltáriszentség, amely Krisztus eucharisztikus teste. A Procopiusgyűjteményben is találunk hasonló logikával építkező további darabokat, kérdés, hogy egy esetleges konkrét analógia ugyanolyan lényeges szerepet játszana-e, mint más, „kutatható" eredetű ikonográfiái típusoknál. Mindenesetre ez az ábrázolás szinte szélsőséges módon példáz néhány fő jellegzetességet azok közül, amelyek a kis szentképeket önálló műfajjá avatják. Az egykorú „nagyművészetekben" nem fordulhat elő sem a drámai hármas egység ilyesfajta megtörése, sem pedig - a tanító szándék ürügyén - a mondanivalót ennyire a végsőkig leegyszerűsítő komponálásmód. A szentképek skálája a csodatévő kegyképek hű másolatától egészen ezzel az utolsó darabbal illusztrált, az ismert szimbólumokat önállóan kombináló, sajátos vizuális nyelvnek tekinthető rendszerig terjed. A műfaj tehát sokféle módszer ismeretét és azok típusonkénti váltogatását vagy együttes alkalmazását kívánja meg a kutatótól, akár a néprajz, akár a művészettörténet szempontjából közelít.