Forgács Éva (szerk.): Ars Decorativa 9. (Budapest, 1989)

SÁRMÁNY Ilona: A deszkabútor-stílus Bécsben és Budapesten a századfordulón

seggel már az építészet társadalmi feladataira is differenciáltan reagált. Szerencsés időben érkeztek. A magyar kultúra minden ágában ekkor kezdődött el az a fellendülés, az az immár egymás törekvéseire is érzékenyen reagáló és egymást támogató művészi megújulás, amely a magyar társadalom és kultúra gyökeres átalakítását tűzte ki céljául. A képzőművészetek ekkor már maguk mögött tudhattak egy fejlődő polgári mecenatúrát, és a gazdasági fellendülés különösen kedvezett az építészeti kísérleteknek. Valóságos építési láz tört ki az országban. Ez volt az az időszak, amikor a hazai szakfolyóiratok megteltek a „fiatalok" építészeti rajzaival, melyek jelentős része poétikus enteriőr-terv volt. Az úttörő, a hamarosan irányzattá terebélyesedő magyaros művészi deszkabútor tervek nem eléggé méltányolt első képviselője, a Thoroczkai előnevet felvevő Wigand Ede ihlette a terveknek még a rajzi stílusát is. A Művészet 1907-es évfolyama publikálta a januári számban négy háztervét,

30 majd immár Thoroczkai előnévvel „Az én falum" című grafikai sorozatát.

37 Mivel Wigandnak nem volt építészdiplomája — a bútortervezés felől jutott el az építésig — nem juthatott a fővárosiban megbízásokhoz. Szenvedélyes Erdély-rajongása mellett ez is közrejátszott abban, hogy 1907-ben leköltözött Marosvásárhelyre, és bekapcsolódott a Székely akció szociális tevékenységébe. Népházakat, gazdaköröket épített Székelyföld falvaiban és számos családi házat abban a stílusban, amelyet ma elsősorban Kós Károly, Zrumeczky Dezső, Györgyi Dénes, Jánszky Béla és mások nevéhez kapcsolunk (60. kép). Az angol Arts and Crafts építészeti és „otthontervezési" gyakorlatához visszanyúló, az első világháború előtt virágzó magyar építészeti irányzat kései nemzeti romantikának is tekinthető. Sőt, helyi építési tradícióban gyökerező, a helyi társadalmi-szociális igényeket mélyen megértő, felelősségteljes építési gyakorlata sokban rokon a kortárs „Heimatstil" törekvésekkel, amelyek a szecesszió letűnte után, annak formavilágát sokszor már tudatosan elutasítva, egy új historizáló hullám részét alkották, s egyúttal árnyalt szemléletet is hoztak. A helyi építőmesteri hagyományokhoz kapcsolódva helyi anyagokat használtak, az adott vidék saját történelmi formakincséből merítettek, a házak típusát, arányrendszerét lehetőleg megőrizték és a belsőket modernizálva ők teremtették meg az emberi léptékű, egészséges kertvárosok családiház-típusait. A belső berendezések kérdésére viszszatérve, a nemzeti romantikus deszkabútor együttesekből valószínűleg kevés valósult meg. Dominált közöttük a művészotthon belső, a műterem. Ügy tűnik, hogy W. Morris Red House-a (Vörös Ház) óta a deszka stílus a művészotthonok exkluzív stílusa volt, s ritka kivételektől eltekintve nem volt kényelmes. 1907 táján pedig még kevésbé felelt már meg a modern élet támasztotta kényelmi igényeknek és a praktikum követelményének, mint korábban. Lelkes idealistának és a romantikus archaizáláshoz illő puritán életmódot vállalónak kellett ahhoz lenni, hogy valaki valóban egy ilyen egységes stílusú enteriőrben éljen. Újjászületése érzelmi-asszociatív tényezőknek köszönhető, a magyar nemzethez, néphez való kötődést szimbolizálta, a nemzeti hagyományok vállalását ; ugyanakkor puritánságot, kemény etikai tartást is sugallt. Egy szűk értelmiségi réteg számára angol és szecessziós gyökerei miatt a modernség és népművészeti stíluselemei miatt a magyarság vonzó ötvözetét jelentette.

38 A magyar bútoripar sohasem karolta fel ezt a stílust; vele egyidőben a kényelmes és meghitt neobiedermeier hódított újra, sőt, az art deco kezdte szárnyait bon-