Amerikai Magyar Újság, 2010 (46. évfolyam, 1-8. szám)
2010-03-01 / 3. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2010. március r Saáry Éva NYELV ÉS EMLÉKEZET Sajnos, az embernek “mindig nagyobb a szeme, mint a szája” - még szellemi táplálékok esetében is! Hány könyv van például, amit megkívánunk, megveszünk, s aztán évekig hever a polcon anélkül, hogy olvasásához hozzájutnánk. Karinthy Frigyes az “ideális poklot” úgy képzelte el, hogy ott mindenkinek el kell használnia (fogyasztania) az életében fölhalmozott dolgokat. Ez esetben - remélte -, neki világos, meleg szoba, kényelmes karosszék jut majd osztályrészül, ahol “büntetésül” eléje tornyozzák az életében mellőzött köteteket. Nos, ilyen fájdalmas “restancia” számomra O.- Nagy Gábor “MI fán terem?” című, népszerű nyelvészeti munkája, melyben a magyar szólások eredetét, jelentését boncolgatja érdekes, gondolat- ébresztő módon. Megtudjuk belőle, hogy léteznek tősgyökeresen magyar, de vannak “vándorszólások” is, melyek térben és időben bejárták-bejáiják az egész világot. Némelyeknek valamely népszokás, vallási rítus, széltében-hoszában elterjedt hiedelem (babona), másoknak esetleg feledésbe merült joggyakorlat az alapja, de lehet anekdota vagy köztudatba szívódott vicc “poénje” is. Nem dicsekvésből, inkább egy régen elsüllyedt világ iránti elismerésből mondom, hogy a könyv olvasása számomra kellemes meglepetéssel szolgált: alig-alig találtam benne olyant, amit ne ismertem volna, s ez, a középiskolai oktatás magas színvonalán kívül, kecskeméti születésű nagyanyámnak köszönhetem, aki (most döbbenek rá) a hangulatos, képes kifejezéseket, melyek a mai beszédből jóformán kivesztek, még magátólértetődő természetességgel használta. A nyelv, noha állandóan változik, a legszívósabb emlékezettel rendelkezik. A szólások kapcsán egész világ tárul föl előttünk. Megelevenednek például az egykori mesterségek! Az “egy gyékényen árul valakivel” a piaci árúsokat idézi, a “csávába kerül”, “cserben hagy” a vargák kémiai processzusaira, az “egy bordában szőtték őket” a háziiparra, az “egy füst alatt” és “rossz fát tesz a tűzre” nyitott kéményű konyhákra utal. Fölvillan a régi főzési tudomány is, midőn ilyeneket mondunk: “megissza a levét valaminek”, “ezután jön még a fekete leves” (étkezés végén föltálalt, sötét színű mártást értettek alatta, mely színét a főtt vértől kapta). A népi orvoslás többek közt a “mintha hájjal kenegetnék” (dögö- nyöznék, masszíroznák) kifejezésben jut érvényre. A “pártában marad” vagy “bekötik a fejét” szólások esküvői szokásokat elevenítenek föl, a “kiteszik valakinek a szűrét” részint udvarlásra, részint munkaviszony megkötésére-fölbontására utal, a “kosarat kap” pedig hajdani várkisasz- szonyokat varázsol lelki szemeink elé, akik kosárban húzták föl éjszakánként a kedvesüket (ej, ej!), vagy ha a lovag nem nyerte meg tetszésüket, szakadt fenekű kosár leeresztésével adták tudtára, hogy “le is út, fel is út”... Ki gondol manapság arra, midőn azt mondja, “nem teszi tűzbe valakiért a kezét”, hogy a kéz tűzbe tevése a középkorban az istenítéletek egy formája volt; hogy a “lóvá tesz valakit” a boszorkányok embert állattá változtató, a “hátraköti a sarkát” kötő-oldó képességére céloz? “Kígyót-bé- kát” is csak az ördög barátnéi kiáltoztak, a “pálcát tör valaki fölött” pedig a halálos ítéletek német földről hozzánk származott, jelképes cselekedete volt. Valamikor bizony a szó szoros értelmében is képesek voltak “szíjat hasítani a bűnösök hátából”, ezzel súlyosbítva a kiszabott akasztófát. A “lakatot tenni valakinek a szájára” (temetőkben találtak összelakatolt állkapcsokat!), az “ágrólsza- kadt” kifejezés pedig bitófáról levágott hullákra utal. Sok mondás különféle állatkínzások emlékével terhes: “köti az ebet a karóhoz”, “kiebrudal valakit”, “ordít, mint a fába szorult féreg” (a “féreg” ezúttal csapdába ejtett farkast, toportyánférget jelent). Ki hinné, hogy “Kukutyin”, ahová “zabot hegyezni” szokás küldeni embertársainkat, valóban létező puszta a régi Torontál megye északi határán, Deszk és Kiszombor között; s ha egy mesebeli lakodalommal kapcsolatban azt írják, hogy “Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé”, akkor egyrészt egy Berettyóújfalutól nem messze lévő, ma is virágzó községet (Hencida) emlegetünk, Boncida pedig a Bonchida nevű, Kolozs megyei falu nevéből alakult? (A “sárga lé” alatt sáfrányos lakodalmi húslevest kell érteni). Vagy ki tudja
