Amerikai Magyar Újság, 2010 (46. évfolyam, 1-8. szám)

2010-07-01 / 7-8. szám

26 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2010. júl. aug. törzsbeliek is jöttek őseinkkel a »Nemza« ország­ból. Azok »Bosznából« jöttek, és Kasr Ibrahim várában telepítették le őket. (Romja ma is áll a Vádi Halfa és Asszuán közötti Nílus-szakasz jobb partján.) Őseink akkori sejkje Szendzser volt (nem arab név!), sírja a túlsó parton van, abban az ősi épületben, amely valamikor vár volt. Őseink aztán berberin lányokat vettek felesé­gül, és megtanulták tőlük a »rután« (berber) nyel­vet, ezt beszéljük mi ma is az arab nyelven kívül. Mi tudjuk, hogy vannak »magyar« népek Euró­pában. Ők testvéreink, és mindig vártuk, hogy va­laki eljöjjön közülük ide mihozzánk. Mélyen saj­náljuk, hogy a sejk nincsen itt. Ő elmondaná le­származásunk történetét, de ha ismét megtisztelsz látogatásoddal, nagyurunk, ő bizonyságot fog ten­ni arról, hogy testvérek vagyunk.” Nem időzhettem sokáig a szigeten. Nyelvük iránt érdeklődtem, de csakhamar meggyőződtem arról, hogy az arabon kívül csak az ismert berber­rután nyelvet beszélik. Az ősi hazáról azonban tudták, hogy a tengeren túl fekszik, és hogy ott is egy nagy folyó mentén laknak magyar testvé­reik... (Almásy László: Magyarok leszármazottjai a Nílus szigetén, 1935) Csendesülő madárdal Idén június 28-án hallottam utoljára éneklő fülemü­lét. Nem csattogott már olyan tüzesen és gyönyörűen, mint áprilisban, mindössze néhány rövid strófát kül­dött, mintegy levezetésképpen, a fák közé. Júliusban már a fülemülesíp sem segít. Ha megfújom, a madár legfeljebb egy kerregő hanggal válaszol, ahogy mi, ma­darászok mondjuk, morog, de énekelni már nincs kedve. A költési időnek vége, a fiatalokat szárnyra engedték, kezdődik a tollváltás, a vedlés, és rövidesen már készülődniük kell az Afrikába vezető hosszú ván­dorútra. A fülemüle persze nincs egyedül, elhallgatott a karvaly-poszáta, az énekes nádiposzáta és több más madár is. Szerencsére azért vannak fajok, amelyek számára, vagy mert későn kezdték a költést, vagy mert többször nevelnek fiókákat, az énekszezon még júliusban is tart. A néha tikkasztóan meleg napokon is hallom például a sárgarigó „huncut a bíró" flótáját, és különösen a reg­geli órákban meg-megszólalnak a barátkák is. Igaz, énekükből már hiányzik az a szerelmes tavaszi tűz, ami oly széppé varázsolja ennek a szürke tollruhás, fekete sapkás madárnak az énekét. A városi utcákat járva néha megüti a fülem a házi rozsdafarkú valahonnan a tetők szellős magasságából érkező, kicsit reszelős, de szá­momra mégis kedves csicsergése. A párok kétszer, né­ha háromszor nevelnek fiókákat, számukra a július még a költési időszakot jelenti, amikor a hímeknek éne­kükkel kell védeniük a fog-lalt territóriumot. Ez elmondható a fekete rigókról is. A városban élők évente többször is költenek, és a hímek július első fe­lében még mindenütt énekelnek. Nemrég a Farkasréti temetőben, viszonylag kis területen nyolc hangosan da­loló hímet számoltam, csodálatos koncertjük talán még az ott pihenők lelkét is megérintette. Finoman perme­tezett az eső, nem fújt a szél, és ezt az időt különösen kedvelik a narancssárga csőrű fekete madarak. Egyikük fenyőfa csúcsán ült. amikor megálltam alatta, éppen csak lepillantott, majd nyugodtan tovább flótázott. Már odébb jártam, amikor hirtelen mégis elhallgatott. Visszanézve dolmányos varjút láttam, amint éppen egy alacsony ágra szállt. Őt figyelte aggódó tekintettel a fenyő csúcsán ülő madár. A varjú ártatlan arccal néze­getett, aztán hirtelen egy repkénnyel sűrűn befutott bo­korhoz röppent. A rigó abban a pillanatban hangos vészkiáltással támadni kezdte. Nagy lendülettel több­ször is hozzávágott, szinte a fejét súrolta, és közben folyamatosan szidalmazta. A varjú állta egy darabig, de amikor a barna ruhás tojó is csatlakozott párjához, és én is közelebb mentem, egy lemondó károgással elrepült. A repkény sűrűjében épült fészekben a tojások vagy apró fiókák egyelőre megmenekültek. A bodza már rég elhányta fehér szirmait, helyükön apró zöld bogyók ülnek. Ha rájuk nézek, mindig elő­reszaladok az időben, eszembe jutnak az augusztusi, szeptemberi hajnalok, amikor ezek a bogyók már fé­nyes-feketén csillogva kínálják magukat az éhes mada­raknak. Amikor a nyár végén egy bodzával sűrűn be­nőtt árok partján járok, újra hallom a barátkákat és fülemüléket. Ezek a hangok persze még csak nem is emlékeztetnek a csattogó tavaszi kórusra, a fiatal hímek hangolnak, halkan csicseregnek, de néha egy-egy rövid strófa erejéig még az öregebb madarak is megszó­lalnak. Szeretem ezeket a harmattól csillogó, kicsit már párás reggeleket, amelyek, ha a naptárra pillantok, már nincsenek is olyan messze. Szinte hallom a pirregő tücskök andalító muzsikáját, a magasból a vonuló gyur­gyalagok „prüprü" hangjait, seregélycsapat lepi el a fekete tányérokkal teli bokrokat, ahová az édeskés bo­gyók kedvéért még az aranytollú madár, a sárgarigó is ellátogat. A csalánnal, fekete ürömmel kísért bokrok mélyén pedig halkan, csak úgy önmaguknak hangicsál- nak a hosszú vándorútra készülődő madarak. Schmidt Egon Új Ember Montagu Mária (Wortley angol követ felesége) írta 1717-ben: rrA magyar hölgyek sokkal szeb­bek, mint az ausztriaiak, s az összes bécsi szép­ségek Magyarországból kerültek ki”.

Next

/
Oldalképek
Tartalom