Amerikai Magyar Újság, 2010 (46. évfolyam, 1-8. szám)
2010-05-01 / 5. szám
AMERIKAI XLVII. évf. 5. szám - 2010. május MAGYAR ÚJSÁG Szóvirágok anyák napjára Kipke Tamás Váratlanul érkeztem haza. Nem haza, vagyis nem a családomhoz: a feleségemhez és három gyerekemhez, hanem haza, a szülői házba, ahol a bátyám meg én felnőttünk, ahol szemünk rányílt a világra, ahol tizennyolc éves koromig éltem, ahová aztán is hazajártam albérleteimből, majd idővel a mi családi otthonunkból az én családi otthonomba, ahol tizennyolc éve már csak anyám nyithatja az ajtót - már ha meghallja, hogy csöngetek. Ha az unokáival jövök, azok mindig teleharsogják a visszhangos lépcsőházat, ezt meghallani, mint mondani szokta, nem kunszt egy nagymamának. De ha egyedül érkezem, váratlanul, és nem felejtem otthon az itthoni lakáskulcsomat, alig nyitom meg az ajtót, ő ott áll az előszoba közepén, mintha várt volna. Lehet, hogy folyton vár? Összemosódott időben élek. Néha kifejezetten meglep, hogy - bár elmúltam negyven- nyolc éves - ősz, öreg néni az édesanyám: sugárzó fiatal nő és bölcs, nyugodt, középkorú asszony képeit őrzöm ugyanis róla magamban, emlékezetem bármikor fellapozható fényképalbumában, s ha az autóból kiszállva elfelejtek szemüveget váltani, és hosszabban matatok a kulccsal a zárban, akkor egy csontsovány öregasszony áll a nyíló ajtó mögött. "Olyan rozoga vagyok", szakadt ki belőle a nagyon ritka panaszszó legutóbb, mosolyogni próbált, de fia rutinos riporteri keresztkérdései alatt megtörve nagy nehezen bevallotta, hogy napok óta újra magas láza van, begyulladtak az ízületei, negyven-ötven évvel ezelőtt nem hiába fagyoskodott annyit a befűthetetlen, falu végi házban: a háborús és a következő éveket, ha akarná, se tudná elfelejteni, minden apró mozdulatra újra fájnak. De küzd, összeszorított fogakkal, "nem, nem hősiesen, de talán becsülettel", két fia, hat unokája és egy dédunokája - vagyis az ő életük könnyebbítésének (szerétéiből és az egri angolkisasszonyoknál életeszménnyé lett kötelességérzetből eredő) igyekezete - tartja talán csak életben. "Olyan rozoga vagyok, kisfiam", mondta legutóbb, nem baj, majd én összetartalak, válaszoltam, mert hát valamit válaszolni kellett, átkaroltam, de tényleg vigyáznom kellett, nehogy én Toppantsam össze, közel száz kilóm szeretetrohamával rátörve az ő negyvenkilós törékenységére. Józan öregasszony az édesanyám, (Folytatás a 3. oldalon)
