Amerikai Magyar Újság, 2009 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2009-03-01 / 3. szám
2009. március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 25 MÁRCIUS Már a naptár szerint is tavaszi hónap. Az erdőszélre sárga foltokat rajzolnak a virágzó sombokrok, az avarra tarka szőnyeget terít az odvas kel- tike, nyílik a hóvirág, az ibolya, az árokparton a kis martilapu. Bodobácsok sütkéreznek az öreg fák törzsén, áttelelt pillangók, nappali pávaszem, citromlepke, kis rókalepke repülnek, az avar felett keringve kövér poszméhek keresik a virágokat. A legelők felett kórusban dalolnak a mezei pacsirták, a parkokban csattognak az áttelelt erdei pintyek, az erdőben, különösen hajnalban és az al- konyi órákban az énekes rigók koncertjében gyönyörködhetünk. Márciusban zajlik a vörösbegyek vonulása, a narancsos mellű madarak gyöngyöző éneke az erdei patakok csobogását idézi. Ilyenkor bárhol, bokrosokban, nádasok szegélyén, kertekben láthatunk vörösbegyeket. Kedvelik a szürkületi órákat, erről tanúskodik nagy, fekete szemük is. Amikor tél végi hajnalokon a Kis-Balaton Di- ás-szigetén még teljes sötétben kiléptem a kutatóház ajtaján, az első hang, amelyet meghallottam, mindig a vörösbegy „cik-cik”-je volt. Ugyanott már fészkeiken ültek és röfögő hangjukon beszélgettek a kárókatonák, párban repültek a nyári lu- dak, a nádasban itt is, ott is kócsagok fehérlettek. Ha szerencsém volt, holdvilágos éjszakán megleshettem a Zala folyóból partra mászó vidrát, erdei fülesbaglyok vadászgattak a gát felett, ahol pockokat és egereket zsákmányoltak. Néha talán a jégkori maradványként itt felejtkezett, fokozottan védett északi (patkányfejű) pockot is. Gólyáink március második felében, április elején érkeznek haza Afrikából. Beszállnak az ősi fészekre, fejüket hátrahajtják, és a hangos kelepelés végigszáll a falu felett. Az iskolából hazafelé tartó gyerekek mosolyognak, ujjal mutogatnak rájuk, és otthon boldogan újságolják: megjöttek a gólyák! A fehér gólya valamikor főleg a kis falusi házak széles, oldalnyílású kéményein építette jókora gallyfészkét, de amikor e házakat új, modem épületek váltották fel, az utcai villanyoszlopokon kezdtek költeni. Miután a párok fészküket évente tatarozzák, azok idővel tekintélyes nagyságúak és súlyúak, akár többmázsásak is lehetnek. Az ágakkal együtt néha drótszálakat is beépítettek, amelyekkel rövidzárlatot okozhattak. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület és a Villamosművek Tröszt közös elhatározása nyomán fészektartó állványok kerültek az oszlopokra, amelyekre ősszel, a gólyák elvonulása után daruval emelték át a fészkeket. A tavasszal hazatérő madarak nyomban birtokba vették új otthonukat, talán még örültek is, hiszen így messzebbre láthattak el a piros háztetők felett a távolból integető rétek és tocsogók felé. Hazánkban kereken ötezer pár gólya fészkel, és ezzel Közép-Európában nagyhatalomnak számítunk. Az erősen iparosodott nyugati országokban számuk nagyon megfogyott, egyes vidékekről teljesen el is tűntek. A gólya fészekalja általában áprilisban teljes, a három-öt fehér tojásból egy hónapi kotlás után kelnek ki a fiókák. Az egyik öreg madár eleinte mindig mellettük marad, melengeti, őrzi őket, az eleséget párja hozza a fészekhez. A réteken gyűjtött gilisztákat, rovarokat, csigákat, békákat, gőtéket a kicsinyek elé öklendezi, amelyek mohón igyekeznek minél többet felszedni belőlük. Aszályos időben kevés a táplálék, a gólyák ilyenkor maguk dobnak ki egy vagy két fiókát a fészekből, hogy a többit szerencsésen felnevelhessék. A fiatalok négyhetes korukban állnak fel, csőrük ilyenkor még feketés, nem olyan szép piros, mint az öreg madaraké. Júliusban hagyják el a fészket, és nem sokkal később már akár órákon át keringenek a magasban a falu felett. Augusztusban gyülekezni kezdenek, néha több százas csapatokat látni a legelőkön, mielőtt elindulnának a távoli Afrika felé. Schmidt Egon Fotó: Bécsy László
