Amerikai Magyar Újság, 2009 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2009-10-01 / 10. szám
16 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2009. október Egy csipetnyi történelem HAZÁNK ÉS SZLOVÁKIA SZEREPE LENGYELORSZÁG MEGTÁMADÁSAKOR A HAZAI TÜKÖR című rovatomban röviden elemeztem a magyar-szlovák viszony elmérgesedésének okait, mozgatórugóját. Érdemes egy egészen más aspektusból megvizsgálni a két ország múltját, még pedig a II. világháború kitörésének 70. évfordulója kapcsán. Ezen belül is az akkori lengyel-magyar, illetve a lengyel-szlovák viszony szemszögéből. Kiindulásként vizsgáljuk meg a két ország államrendjét 1939 szeptemberébe visszatekintve. Hazánk államfője Horthy Miklós kormányzó volt. A miniszterelnöki bársonyszéket Teleki László foglalta el. Minden ellenkező híreszteléssel szembe, Magyarország közép-Európa egyik legdemokratikusabb államának mondható. Szabad választások által létrehozott parlament működött. A Kommunista Párton kívül (melyet Moszkva irányított és pénzelt) minden párt szabadon működött. Teleki nagyformátumú, demokratikusan gondolkodó, az angol jogrendszer csodálójaként ismert politikus, Míg Horthy Miklós, az alkotmány által biztosított jogkörét soha át nem lépő, a tekintélyuralmat elvető, valóban népszerű államférfinek számított. Az ország gazdasága a 30-as évek gazdasági válságából kilábalva, egyre jobban prosperált. A külpolitikát az jellemezte, hogy egyenlő távolságot tartott a nyugati államokkal, és szívélyes viszonyt ápolt Olaszországgal, mely inkább tekintélyuralmú volt, mint fasiszta. Ez a kiegyensúlyozott politika vezetett a II. bécsi döntéshez, melyet akkor Európa elfogadott. A szlovák államrend egészen más volt. Tisó Szlovákiája nyíltan fasiszta volt, melyben a demokratikus intézmények alig, vagy egyáltalán nem működtek. Példaként említeném a „zsidó kérdést,” melynek „megoldására” német mintát követtek. A II. világháború kitörésekor Hitler követelte Magyarország hadüzenetét Lengyelország lerohanásánál. A követelést Teleki kategorikusan elutasította. Ugyancsak visszautasította Berlin azon kérését, hogy a német csapatok hazánkat felvonulási területként használhassák. Szeptember első hetében megkezdődött a lengyel menekültek Magyarországra áramlása. A német külügyminisztérium folyamatos tiltakozása ellenére, a lengyel katonák egy jelentős része, (itt kiemelném azokat a pilótákat, akik később részt vettek az angliai csatában) hazánkon keresztül Franciaországba, majd Angliába menekültek. A magyar belügyminiszter (Keresztes Fisher) még arra is gondot fordított, hogy a zsidó származású lengyeleket, minél előbb biztonságba nyugatra juttassa, a német diplomácia folyamatos tiltakozása ellenére. E sorok édesapja, (ő is Soós Géza) belügyi titkárként, tevőlegesen részt vett a lengyelek fogadásánál és elhelyezésénél. Többek között az első lengyel középiskola megszervezésében. Lengyelország oly sokszor és oly szívélyesen fejezte ki háláját a magyar kormánynak és a magyar népnek, a menekültekkel való bánásmódért, melyre hetven év távlatából is büszkék lehetünk. Vizsgáljuk meg a Tisóféle Szlovákia szerepét 1939 őszén. Mára már szinte senki nem tudja, mert agyon van hallgatva, hogy Lengyelország megtámadásakor Szlovákia is hadat üzent, és néhány zászlóalj erejéig részt vett az agresszióban. A náci hadigépezet északi szomszédunkat felvonulási területként használta Varsó ellen. Tisóék mint említettem korán elkezdték a zsidók deportálását és a németeknek való kiszolgálását. A Szlovákiába menekült lengyelek német hadifogságba kerültek, akik közül kiemelték a zsidó szár- mazásúakat, akik többsége nem élte meg a háború végét. Az agyonreklámozott szlovák nemzeti felkelés csak szimbolikus volt, mely nem kötött le jelentős német erőt. Mind ezek fényében elgondolkoztató, hogy a háború befejezésekor Szlovákia a győztesek oldalán, mint demokratikus állam tetszelgett, minket pedig a bűnös nép megbélyegzésével, utolsó csatlósként emlegettek. Hazánk gyakorta nagyon igazságtalan és méltatlan megítélés alá került, mely a rafinált szlovák és román diplomácia következménye. Ezt a megítélést ezernyi hátrány követte, mely oly méltatlan, mint maga Trianon. Mindezért a saját felelőségünkről is muszáj szót emelni. Sajnos hazánkat magyarellenes, idegen szívűek bitorolják. A diplomáciai kar többségét botcsinálta neoliberális politikusok töltik be, akik gyakorta idegen zsoldban állnak, és folyamatosan hazájuk ellen munkálkodnak. Ha majd egyszer ismét lesz „magyar kormány,” hazafias érzelmű diplomatákkal, akkor a világ talán
