Amerikai Magyar Újság, 2009 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2009-06-01 / 6. szám
18 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2009. július napokban azonban meglátogatott Christiane, az unoka.- Mi van Bonpaa-val? Vállat vont.- Betettük egy öreg tengerész-otthonba. Nem tudtuk már elviselni a szeszélyeit. Semmi újítást, változtatást nem tűrt a házban. Hiába, az idősek és a fiatalok nem tudják megérteni egymást. A nemzedéki ellentét... A szavakat eleresztettem a fülem mellett, s egyszerre megjelent előttem az aranyos öreg gavallér, aki nem lakik (nem lakhat) többé a maga-össze- álmodta mézeskalács-házban. Bedug-ták 90 évesen egy kaszárnyába, mert ragaszkodni mert a kertben felépített hajómodellhez, a szalont uraló tajtékos óceánhoz, a maga káprázatos emlékeihez...- Ott is folyton renitenskedik. - hasít fülembe az unoka szava. - Már háromszor vett be a kelleténél több orvosságot. Biztos öngyilkos akart lenni, de még azt sem hagyták. Őt, aki a szabadságot, a végtelenséget szerette, rabjává tették keserves életének! * Befejezésül még annyit, hogy pár évvel ezelőtt férjem eltörte a lábát, s -pechére- pont karácsonyra került kórházba. Elámult az ott tartózkodó rengeteg öregemberen. Az ápolónő hamar felvilágosította:- A családok ilyenkor behozzák a szülőket, nagyszülőket, hogy nyugodtan elmehessenek síelni. Joseph akkor- menekült vietnámi, kínai barátainkra célozva - feltette nekem a kérdést:- Mit gondolsz, Tái vagy Csüng is bedugnák idős rokonaikat az ünnepek tartamára a kórházba?- Semmi esetre sem! A keletiek szemében a család szent. Végtelenül tisztelik az ősöket és az idős embereket. Nem veszett még ki belőlük az "áldozat" vállalása. Ennyivel különbek nálunk! Ezért fognak bennünket túlélni! Lapunk megtalálható és olvasható A Tolna megyei Pusztahencsén a Művelődési Ház könyvtárában is. Pozsonyi utca 94. szám. Harmath István Chicagói krónika Az elmúlt számok egyikében azzal zártam krónikámat, hogy érdemes lenne visszaemlékezni a chicagói magyar költőkre, költészetre mielőtt teljes feledésbe merül a munkásságuk. Gondolkodtam is, hogy írnom kéne egy irodalommal foglalkozó cikket, de gyorsan elhessegettem az ideát, nem vagyok sem végzett filológus, sem szociológus egyszerűen csak újságíró vagyok. Valamikor régen azt olvastam valahol, hogy az a jó újságíró, aki minden szarba beleüti az orrát, hát ennek a kritériumnak megfelelek. Mindig vigyáztam arra, hogy a krónikák más és más témakörből készüljenek. Evekkel ezelőtt Ft. Somos József a chicagói Szent István Király templom plébánosa, egy baráti beszélgetés alatt megjegyezte: Mond, Pistám miként tudsz te hetente mindig új témákról írni, honnan veszed az anyagokat? Már nem emlékszem mi volt a válaszon, de természetesnek tartottam, hogy változatosnak kell lenni a cikkeknek, mert különben unalmas lesz úgy az író, mind az újság is. Nemrég elhatároztam, hogy amíg jól fog az agyam, és még megfelelő dokumentumanyag áll a rendelkezésemre, addig írok néha egy kis chicagói történelmet, előadásokról, emberekről az emigrációs éveink küzdelmeiről. Nincs már Chicagóban senki, aki ilyesmivel foglalkozna, az íróemberek legjobbjai elköltöztek, vagy elhunytak. Itt maradtam egyedül, Fekete Pista barátommal, aki a könyveit írja, és csak a humoros karcola- taiban foglalkozik nagyritkán a chicagói magyarsággal. Mózsi Ferenc tavaly elhunyt, Makkai Ádám pedig évekkel ezelőtt Hawaiiba költözött. Tatár Etelka és Gera Mátyás él itt még az írástudók közül, de mindketten az egzisztencia építésével vannak elfoglalva, nincs idejük, sem időbeli rálátásuk a munkára. Az igazság, hogy az emigrációs szétszórtságban kevés dokumentum áll a kutató rendelkezésére. Gyűjtéssel hivatalosan senki sem foglalkozott, az 1981-ben Chicagóban dolgozó Fejős Zoltán néprajzos kutatónak, magánházak pincéiből kellett összeszedni az anyagot, amelyből a könyvét írta. Akkor még éltek az első világháború után kivándorolt magyarok, manapság a második világháborút követő menekültek, az úgynevezett DP-k, közül is egyre kevesebben vannak életben. Az 1956-os forradalom menekültjei közül az akkori fiatalok is közel járnak a 70- hez, ki tudja meddig lesz még élő visszaemlékező városunkban. A saját élményeim Chicagóban 1963-tól kezdődnek, akkor települtünk át családommal Montreal-
