Amerikai Magyar Újság, 2008 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2008-02-01 / 2. szám
2008. február Saáry Éva AZ ELSŐ SZERELEM és a többi... Ötévesen szerettem bele Sand Dickbe. aki akkor tizenöt volt (akkor?? - persze, azután is, mivelhogy regényhősről van szó). Elnézegettem a könyvben föllelhető képeit, s azonnal megállapítottam, hogy arcai nagyon különböznek egymástól. Némelyek valóban gyermekifjút, mások azonban meglett férfit ábrázolnak. A piros, agyonforgatott kötet tulajdonképpen édesanyámé volt (1912-es Franklin-kiadás), de aztán én örököltem, s hogy az "aktus" hivatalos legyen, meg is található az "első rész" üres baloldalán, hogy "Saáry Éviké, 1936. január 11-én, Anyukától". Makón tartózkodtam annak idején, a keresztanyámnál, aki -mint jól kereső számvevőségi főtanácsos felesége és gyermektelen- ráért velem bíbelődni. Ő kezdte el egy unalmas őszi napon a "Tizenötéves kapitány" felolvasását, bár mindjárt az elején aggodalmaskodva megyjegyezte, hogy én még "túl kicsi" vagyok, és "nem fogok érteni belőle semmit". —De azért csak olvassukl-erősködtem, s nagyfigyelmesen végighallgattam azt is, ami valóban bonyolult és titokzatos volt számomra, mármint hogy a Vándor nevű brick-góelette a déli szélesség 43°57' és a nyugati hosszúság 165° 19' alatt horgonyzott, mielőtt elindult volna kalandos útjára. Ám a nehéz részeken gyorsan átfutottunk, s a vitorlás (a "brick-góelette") már ott hánykolódott az óceán vizén, haragos hullámoktól ostromolva. Aztán lassan megismerkedtem az utasokkal is, akik -régi idők szokása szerint- hónapokra, évekre indultak el az ismeretlenbe, anélkül, hogy rádión, telefonon hírt adhattak volna magukról hozzátartozóiknak. Ha elmentek, elmentek, s aztán vagy megérkeztek valahová - vagy sem. Elég volt, ha valaki (jelen esetben a bűnöző Negoro) mágnest tett a hajó iránytűje mellé, s már meg is változott a tervezett útirány. De nem Verne izgalmas történetét akarom elmondani, hanem a regény rám gyakorolt hatását a makói üvegezett-verandás ház antik bútorai közt, az egyre hosszabbá váló novemberi estéken. Minden nap olvastunk. Valahányszor keresztanyám belefáradt és abba akarta hagyni, nyakába csimpaszkodva kérleltem: —Még egy kicsit! Csak két oldalt!-, s midőn a könyv végére értünk, kategorikusan kijelentettem: —Kezdjük elölről! Háromszor, négyszer ment ez így végbe, s szegény keresztanyám bánni kezdte, hogy -más, koromhoz illőbb nem lévén kéznél-, pont ezt a kötetet találta levenni a polcról. Noha fogalmam sem volt róla, mi rejlik a sejtelmes számok mögött, lassan kívülről fújtam: "déli szélesség...nyugati hosszúság..." Szerettem a háborgó óceánt, az árbócreccsentő, vitorlaszaggató szeleket, később pedig a gőzölgő, liános afrikai dzsungelt (mert a gonosz Negoro végülis oda vitte az utasokat), s Sand Dicket, aki a cethalászatról soha vissza nem térő Hull kapitány helyett -naivan és tapasztalatlanul, de férfihez illő elszántsággal!- vette át a vitorlás parancsnokságát. A legvonzóbbnak a "kezébe vette a görbe kést..." feliratú rajzon találtam (nemes profil, villogó szempár), bár a kés egyáltalán nem volt "görbe", sőt nálunk is használt, közönséges disznóölő szerszámnak tűnt. * A kötet azóta lapjaira hullott, s a címlap felírását, miszerint a szöveget "francziából" Szász Károly fordította, már alig lehet elolvasni. Svájcban köttettem be újra, miután valami kedves rokon kihozta Budapestről. Itt van most is előttem az asztalon. Meghatott áhítattal nézegetem. Nem volt-e életem folyamán minden utamba kerülő férfi egy kicsit Sand Dick, vagy jobban mondva, az O halovány mása, mert a regényhőst nem tudta soha senki utolérni!? Nem kísértett-e bennem állandóan a Vándor viharverte árnya valahányszor útra keltem - nem beszélve a végtelen bolyongásokról!? Nem miatta vált-e mottómmá a nosztalgikus vers: Megyek, hívnak a tengerek, a szabad tenger meg az ég, s amit kérek, csak egy nagy hajó: előtte csillag ég." (Masefield-Szabó Lőrinc) Álmodtam volna-e egyetemi éveim alatt az egyenlítői őserdőkről, oda mentem volna-e dolgozni, amikor alkalmam kínálkozott rá, ha...?? Zárkózott, hallgatag kislány voltam, de tele robbanó fantáziával! Vajon, sejtik-e a felnőttek, hogy zsenge korban egy olvasmány életreszóló élmény és vezérlő csillag lehet?? (Vagy ezt már kiölte a televízió? Nincs idő és alkalom erős benyomásokat szerezni, azokat alaposan megemészteni, vissza-visszakérődzni. A gyermek növekedésével, a káosz növekedik csak a lelkében, hogy aztán... aztán...?) * Érdekes tapasztalataim vannak a könyvekkel! 15 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG
