Amerikai Magyar Újság, 2008 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2008-01-01 / 1. szám
2008. január AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 25 ÜGYETLEN MÓKUS Az erdők légtomászaként szoktam jellemezni, és ha valaki azt mondja, létezik ügyetlen mókus, nem hiszem el. Pedig van, mert nemrég saját szememmel láttam. Sőt, négy szemmel, mert a feleségem is velem volt. Egy pádon ültünk a Népligetben, gyönyörű, öreg tölgyfák árnyékában. Néhány lépésnyire előttünk két házi galamb keresgélt, később egy szarka is csatlakozott hozzájuk. A galambok tipegtek, a hosszú farkú, elegáns madár néha ugrált, majd szaladt egy sort, ahogy éppen kedve tartotta. A mókus a szomszédos fáról érkezett, és ágról ágra ugrálva a félénk magasló tölgy legkülső, vékony gallyai között kezdett motozni. Gondolom, makkot keresett. Percekig alig láttuk, csak a lombok mozgása árulta el, hogy ott van. Félig-meddig meg is feledkeztem róla, a szarkát figyeltem, amelynek hosszú faroktollai az árnyékban feketének tűntek, de ha egy napsütötte foltra tévedt, nyomban zölden kezdtek ragyogni. Csak azt vettem észre, hogy valami lefelé hull, és a következő pillanatban alig ötlépésnyire előttünk a földre huppant a mókus. A két galamb riadtan repült fel, a szarka a másik irányban szállt el, a mókus pedig, valószínűleg szintén rémülten, villámgyorsan a legközelebbi törzshöz szaladt és felkúszott rajta. Jó magasról esett, jó nagyot puffant, de úgy tűnt, az ijedtségen kívül komolyabb baja nem esett. Percekig kuporgott dermedten egy vastag ág tövében, aztán felrohant a koronába, és ágról ágra vetve magát csakhamar eltűnt a szemünk elől. Ág nem hullott vele, tehát nem tört el alatta semmi, a valószínűleg idei születésű, fiatal állat egyszerűen ügyetlen volt. Most már én is tudom, hogy ilyesmi még a mókusok között is előfordul. Egy ideig üldögéltünk még, aztán elindultunk a fák alatt. A fűben zöld küllő keresgélt. Ugrált, majd megállt, és erős csőrével vagdosni kezdte a talajt. Hangyákat keresett. Közeire bevárt, szabad szemmel is megcsodálhattam piros sapkáját. Később mégis felrepült, de nem ment messzire, egy fatörzsön kapaszkodva várta, hogy eltávolodjunk. Amikor kisvártatva hátra pillantottam, már újra a korábbi helyén láttam. Megint a lyukat véste, aztán csőrét a kivájt résben tartva egy ideig mozdulatlan maradt. Nem láttam, ahhoz túl messze volt, de tudtam, hogy hosszúra nyújtható nyelvével kutat hangyák és más apró rovarok után. A zöld küllő gyakori harkályunk, és nemcsak az erdőben, hanem parkokban, arborétumokban is otthon van. Ha valaki a Népligetben, a Margit-szigeten, a martonvásári, a vácrátóti, az alcsut- dobozi vagy bármely más parkban sétál, biztosan találkozik vele. De legalább a hangját, a nagyon jellemző "klü-klü-klü-klü" kiáltást hallani fogja. Ez a hang mostanában azért is feltűnhet, mert ősszel bizony csendes az erdő, és csendesek a városi parkok is. Az ágakon keresgélő széncinegék kapcsolattartó "szitui" hangja, a dolmányos varjú károgása, a szarka csörgése, a csuszkák csevegése vagy egy valamitől megrémült fekete rigó riasztása, ez minden. Erről beszélgettünk, amikor a magasból egy dolmányos varjú ismételt,-ijedtnek tűnő, rövid hangjait hallottam. Feltekintve megláttam a madarat, amelyet egy vörös vércse üldözött. A varjú ide-oda kanyargott, de nem tudta lerázni a hegyes szárnyú kis ragadozót. De talán nem is akarta, hiszen a félelemre semmi oka nem volt, a vércse aligha árthatott neki. Ahogy elnéztem őket, az egész inkább egyfajta játéknak tűnt. Mi lett a vége, nem tudom, mert a fák eltakarták őket, és a varjú hangjai lassan elhaltak. Nem sokkal később, már a liget szélén, újra láttunk egy mókust. Zsemlyeszínű oldala volt, és akrobatikus mozdulatokkal ugrált az ágakon. Olyan ügyesen, hogy bármibe fogadtam volna, nem fog lepottyanni a magasból. Schmidt Egon Fotó: Bécsy László (ujember) —A Népszabadság (Óriási betlehem Szekszárdon... tudósítása szerint közel két hónapig, napi 15 órában dolgoztak az alkotók azon a - különböző faféleségekből készült - hatalmas betlehemen, amit ma avatnak föl Szekszárd főterén, a város karácsonyfája mellett. A két fafaragó népi iparművész, Törő György és veje, Töttösi Attila Vörös Gyula asztalos közreműködésével faragták ki a tíz — életnagyságú — betlehemi alakot: Máriát, Szent Józsefet, Jézust, a napkeleti bölcseket, a pásztorokat és az állatokat, a „rongyos istáilócska” berendezésével egyetemben. Az ötször öt méter alapterületű, szalmával borított istállót fűzágakból fonták. Az alkotók úgy tudják, hogy az ország legnagyobb méretű faszobrait faragták ki a tolnai megyeszékhelynek, elsősorban a gyermekek örömére. (MK)
