Amerikai Magyar Újság, 2008 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2008-05-01 / 5. szám
AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 21 idegen kezekben. A világ nem látja az igazságtalanságot, vagy nem is akarja, senki sem siet védelmünkre, segíségünkre. De én megoldanám nagy bánatunkat Blum bácsitól tanúit módszerrel. Istenem!, milyen szép lehetne, ha egy hatalmas táblát kifüggeszthetnénk Magyarország bejáratára. Az ilyen volt alatt csonka Magyarország szomor- kodna, míg az ilyen lett hirdetné Nagy Magyarországot, ami ismét magyar lett, ahol gyermekeink magyarul tanulnának és magyarul dicsőítenék az Istent, Aki megsegített bennünket. Bittó Boldog Klára 2008. május GYÁSZJELENTÉS Újabb veszteség érte az 1956-os magyar szabadság- harcosokat. 2008. február 7-én 71 éves korában, a floridai Okalában, hosszú betegeskedés és szenvedés után elhunyt Vajda Istvánná, született Pivornyák Anikó 1936. május 16-án született Budapes-Kőbányán. 1956-ban húszévesen, részt vett Budapesten a Cor- vinköz-i harcokban, együtt a Pesti Srácokkal, a magyar nép szabadságáért. A forradalomban való részvételéért el kellett hagyni szeretett hazáját és New Jersey-ben telepedett le. 1959. június 4-én Wharton, N.J.-ben házasságot kötött Vajda Istvánnal. Itt - férjével együtt - bekapcsolódott a magyar közéletbe és hosszú évekig a Magyar Nőegylet elnöke volt. 1994. március 18-án, Kossuth Lajos halálának 100. évfordulója alkalmából, a Magyar Főkonzulátuson rendezett emlékünnepélyen László Balázs főkonzul, a szabadságharcban való fegyveres részvételéért, a Magyar Köztársaság elnökének kitüntetését adta át neki. Fájó szívvel de Isten akaratába belenyugodva gyászolja férje István, leánya Jolán, veje István és húga Margit. „Aki az Úrban hal meg, örökké él!” A Gyászoló Család Mi is búcsúzunk az elhunytól, aki férjével együtt lapunk hűséges olvasója és támogatója volt. Isten vele Anikó Asszony, emlékét megőrizzük! „A győzelem néha úgy jön össze, hogy nem mi nyertük meg a csatát, hanem a másik vesztett.” Magyar királynék vize Szepesi Attila Déli eredetű, örökzöld, tömjénillatú cserje a rozmaring. Neve - igaz-e vagy sem - talán a ros ma- rinus (tengeri harmat) szavak összevonásából született. Az ókori keleten halottak balzsamozására, illatszernek és füstölésre, Itáliában sonkapácnak és borfűszemek is használták. A középkori szerzetesrendek nagy becsben tartották, nélküle a kolostor kertje elképzelhetetlen lett volna, igaz, csak Nyugat-Európában; nálunk később kezdték el a termesztését. Melius Péter ezt írta nevezetes Herbáriumában: „Rosmarin, görögül libanotis, ste- phanomatki, azaz koszorónak való, akiből köszörűt kötnek. Ezfélét hoznak Lengyelországból sokat. Mint egy hysop, vagy Isten fája, vagy ruta, hogy igen szagos, bokros...” Nem telt bele sok idő, talán egy kurta évszázad, és „a koszorónak való” nálunk is egyre jobban elterjedt. Lippay János már mint a magyar házaknál közismert növényt (bokros fácskát) említi, amelynek ,jó szaga van és erős, majd hasonló a temjén szagához. Az íze erős, kesernyés és valamennyire összevonós. Fehér-kék virágai nőnek a levelek végénél. A gyökere fás és jól kiterjedt a földben.” Szól a termesztéséről is, megemlítve, hogy télire, Szent Mihály-nap táján, „földdel teli edénybe kell átültetni”, s pincébe vagy „narancsházba” vinni, mert különben elfagy, aztán kikeletkor „némelyek úgy ítélik, hogy gyümölcsoltó Boldogasszony-nap után” tanácsos újra kiültetni. Ugyanő írja, hogy általános a felhasználása „pástétomokban, salátákban, zsázsákban, bort vele csinálni, a virágjából ecetet, konzervát”, de jó a vele fűszerezett bor „főfájás ellen”, pestisjárványkor pedig rozmaringból kell füstöt csinálni, s az „elűzi a dögletes eget”. De hatásos még gutaütés, hurut és nátha, reszketés, „álmosbetegség és érezhetetlenség”, továbbá ájulás és „büdös lehelet” ellen is. A XVII. század volt a rozmaring fénykora, s ez a hozzánk idegenből jött növény, illetve ennek illatszerváltozata mint Aqua Reginae Hungáriáé, Magyar Királyné Vize hódította meg a világot. Valójában ez az illatos párlat először a páduai Joannes Praevotiusnál jelenik meg 1666-ban rozmaringszesz: kétrésznyi rozmaring, háromegységnyi alkohol -, aztán már a francia patikusoknál is „Eau de la Reine d’Hongrie” néven. Az olasz
