Amerikai Magyar Újság, 2007 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2007-10-01 / 10. szám

2007. október mert ott egyetlen óriás tűzhányó az egész sziget: bár­mely ponton és minden pillanatban kitörhet. (A gyára­kat, üzemeket negyed óra leforgása alatt ki kell tudni üríteni!) Csíkos frottír strandruhám nem éppen illik a piros gyapjúharisnyához és súlyos hegyi bakancshoz, de se­baj, a "szükség törvényt bont!" Eleinte és jó ideig fekete vulkáni hamuban botor­kálok - csúszik és süpped. Ez azonban az ösvény könnyebbik része, mert odafent, a kővé dermedt tu­faréteg fényesre csiszolt tömbjei közt repedések, üre­gek, mély szakadékok tátonganak. Ugyancsak figyel­nem kell, hogy hová lépek, ha épségben vissza akarok érkezni! A tenger színe fölött 386 méter magasságban lévő kráter csöndes, nyugodt. Alján mozdulatlan, szilárd­nak tűnő iszapréteg, melybe valaki bottal (?) az alábbi vallomást karcolta: "Ti amo Mimi!" Vajon, miként csinálhatta?? Olyan nagy (és bolond!) szerelem ejtette hatalmába, melyért képes volt az életét is kockára tenni? Igaz, a tűzhalál a "halhatatlanságot" jelenti, il­letve jelentette a régi görögök világában. Empédoklész ókori fdozófus állítólag önként vetette magát az Etna torkába. Merengve üldögélek egy lapos sziklatömbön. A környező hasadékokból süvítve tör elő a fumarolák kénhidrogénje, sárga kristályokat halmozva a nyílások köré. Gyönyörködöm a mesebeli panorámában. Alant a "város" kockaformájú mór épületeivel, olajfák, kak­tuszok rengetege. Távolabb a Tirrén tenger kéksége, szigetek bizonytalan körvonalaival... Délután van, mire leérek ismét a partra. Az alkonyi nap vörhenyes fényében különleges lát­vány a fortyogó iszaptó, melyből a fürdőzőknek csu­pán a feje kandikál ki, mintha valami mitológiai bün­tetés áldozatai lennének. Nincs pénztár, nincs jegy, nincs kabin... semmi. Minden a maga ősi természetességében (vajon, med­dig?). Aki megunta az "iszappakolást", hóemberként vonul át a közeli tengeröbölbe, amit a felszín alatt megbúvó fumarolák kellemesen langyosra melegíte­nek, nem is beszélve az "ingyen masszázsról"! Hogy ne is mondjam, zuhanyozni se lehet. Amúgy sósán kell felöltözködni ("majd a szállodában", de az még jó órai út!). A záptojás illatú folyadékok minden­esetre kihúzták belőlünk a fáradságot: újjászülettünk! Hajónk hazafelé a szigetet körülvevő, néha 60 mé­ternyire a vízből kiemelkedő bazaltoszlopok között la­víroz. Bőrünket pikkelyesre cserzi a szél... * Salina szigete az egykori sókitermelésről kapta a nevét. Unalmas, álmos hely. Santa Marina utcáin a kora délutáni órákban egy kóbor macskát sem látni. 15 Csak a szemfájdító fehérség. Eukaliptusz- és citrom­fák, a kapri futó indái. (A bogyókat, melyeket sóban vagy ecetben árulnak, a virágok nyílása előtt kell le­szedni!) Járunk egyet, hogy kinyújtóztassuk a lábainkat. Aztán utazunk tovább. Következő megállóhelyünkön romos, használaton kívül álló világítótorony búslako­dik és egy bozótba veszett, különös, apró templom. Ki látogatja? Jármüvünk ezúttal egy "Celentano" nevet viselő, motoros bárka, amit hórihorgas, vörösinges férfi s tízéves kisfia kormányoz.- Nincs iskola?- Most nincs, mert pünkösdi szünet van. Hát persze! Lehorgonyzunk a sziget másik oldalán, egy hatal­mas, látványosan bordázott sziklafal előtt (régi kráter megmaradt félkaréja), ahol kitessékelnek mindnyájun­kat a sekély vízbe. A hajó visszúszik a nyílt tengerre, hogy a "legénység" háborítatlanul elkészíthesse ré­szünkre az ebédet. Furcsa érzés ottragadni a sivár parton (szegény Ro­binson!). Unalmunkban úszkálunk a tengerben - bár óvnak bennünket a medúzáktól! -, és üldögélünk a fekete sziklákon. Járkálni a hullámverés sodorta ka­vicsok között lehetetlen. Várunk, várunk és vágyakozva bámuljuk távolban horgonyzó bárkánk piciny, fehér foltját. Egyre jobban kínoz bennünket az éhség... Az asztalokat csinosan megterítették (még virágok is vannak). Étvágygerjesztőként édes malvasiát szol­gálnak fel. Az ebéd persze az örökös "rigattoni", me­lyen ezúttal tonhal és kapribogyó is van - mutatóba. A visszaúton meghúzunk egy defektet kapott mo­torcsónakot (fiatal pár ül benne, messzire kisodródtak a nyílt vízre), de kapitányunk más veszteglő ladi­koknak is odafúttyent:- Nincs semmi baj? Nem kell segítség? Itt is létezik a természetben járó, egyszerű emberek közt létrejövő szolidaritás: senki se rekedjen kint éj­szakára a tengeren! (Folytatjuk) MAGAS JEGENYEFÁN... Magas jegenyefán sárgarigófészek, kedves kisangyalom, de szeretlek téged. Az a sárgarigó könnyen felszáll oda, De én tihozzátok nem megyek el soha. Magas a házatok, kunyhóban lakom én, hogy is járna hozzád ilyen szegény legény ? De hogyha te egyszer mihozzánk eljönnél, magas házatokba vissza sosem mennél. Népdal AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG

Next

/
Oldalképek
Tartalom