Amerikai Magyar Újság, 2007 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2007-06-01 / 6. szám
16 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2007. j únius dait látták csatába készülődni, 1526-ban pedig Zápolya erős serege pihent itt, míg Mohács mezején haláltusáját vívta ország és király. A törökök szörnyű pusztítást végeztek a tiszamenti településeken. A falvakat, városokat felgyújtották, lakóikat pedig rabszíjjra fűzve hajtották Isztambulba. Ezeknek az időknek krónikásai a folyóparti erősségek: Óbecse, Zenta, Szeged. Csongrád. Szolnok. Huszt és Tokaj vára a Rákóczv szabadságharc emlé * * keit őrzi. Huszton igen sokat tartózkodott a "nagyságos fejedelem". Lakóházán ma is emléktábla hirdeti dicsőségét. Tokaj falait viszont éppen az Ő hadai rombolták le, mivel hosszú ideig menedéket adtak a labancoknak. Ha a Tisza habjai mesélni tudnának, sok sok régi arc és régi szó elevenedne meg előttünk. Széchenyi, a nagy reformátor, aki először beszélt a folyó szabályozásáról, és Kossuth, akinek gyújtó szavára egy emberként állott a háromszínű zászló alá a tiszamenti nép. "Nemzetem büszkesége" - mondta Kossuth Szegedre, mely a nehéz időkben egymaga állított ki négy teljes honvéd zászlóaljat! De a szabadságharc dicső napjai elmúltak. Utána a bosszúszomjas császár pribékjei tizedelték a magyarságot. Csongrádot fölégettette, lakóinak nagy részét vérpadra hurcoltatta Haynau, a "bresciai hiéna". A Tiszához fűződik a legendáshírű betyárnak, Rózsa Sándornak emléke is. Szeged közelében született, a folyómenti pusztákon portyázott, szöktette a lopott lovakat, s a mocsaras nádasokban bújkált, míg el nem fogták, hogy a szamosújvári börtön rácsa örökre elzárja előle a napvilágot. Emlékét édes-bús népdalok őrzik. Az első világháború napjaiban is nagy szerepet játszott Szeged városa. Innen indult el Horthy Miklós fölszabadító serege, hogy leverje Kun Béláék véres diktatúráját. Ezután eltelt 20 esztendő, s jött a második világháború. Az 1945 elején bevonuló szovjet hadsereg végigpusztította az országot. Nyomában egy új zsarnokság rendezkedett be, melynek csak 1989-ben szakadt vége. * A Tisza élővilága nagyon változatos. Régen, a szabályozás előtt, sokféle madár tanyázott a végeláthatatlan nádasokban. Kócsagok, gémek, vadkacsák, mélyhangú bölömbikák hangja verte föl a hajnali csöndet. A nádasok és zsombékok a vadászok kedvenc helyei voltak. Eltűnésükkel a madárvilág is erősen megritkult. Július táján aranysárga szirmok lepik el a vizet. "Virágzik a Tisza" - mondják a bennszülöttek, pedig a valóságban nem virágokról, hanem rovarokról van szó, melyek ebben a szép nyári hónapban tartják nászre- pülésüket, hogy utána, egynapos életük befejezéseképpen, a Tisza vizében leljék halálukat. Nagy értéket jelentenek az ország gazdasága szempontjából a halak. Izük sokkal jobb, mint a balatoniaké, és messze földön ismertek. Ki nem hallotta hírét a pirosra sült kecsegének. ezüsthasú pontynak, harcsának, compónak, vizának? Aki pedig nemcsak hírüket hallotta, hanem evett is belőlük, aligha feledi el őket. * Mindnyájunk kedves folyója, a Tisza, szelíden csordogál végig a Magyar Alföldön. Őrzi, ringatja egy nép álmait és - jövendőjét. Táplálja a partmenti lakosságot, és gyönyörködteti a messze földről érkezett idegeneket. "Meglátni és megszeretni egy pillanat müve csak", de emléke örökre belevésődik az emlékezetbe. "Ki a Tisza vizét issza, Vágyik annak szíve vissza." (Vége) A TISZA Nyári napnak alkonyulatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, ahol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére. A folyó oly simán, oly szelíden Ballagott le partalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába’. (...) Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját mig telemeritette Rám nézett át; aztán ment sietve. Ottan némán mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül. (...) Késő éjjel értem a tanyára Friss gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk. Lobogott a rőzseláng mellettünk. Többek között szóltam én hozzájok: “Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója.” Pár nap múlva fél szendergésemből Félrevert harang zúgása kelt föl. Jön az árvíz! jön az árvíz! Hangzék, S tengert láték, ahogy kitekinték. Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot. Petőfi Sándor
