Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-03-01 / 3. szám
2006 március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 19 SZERELEM ülés Sándor A galagonyabokor méternyire terpeszkedett a folyó partjától. Egyik kinyúló ágán ült a legény kalapja. Enyhe szellő lebegtette rajta a bokrétát. Mintha csak üzenetként helyezte volna oda a legény, mielőtt a vízbe gyalogolt. Ott volt a leggyorsabb a folyó sodrása. A legény holttestét fél kilométerrel lejjebb fogták ki a halászok. Ismerte a környék, Nagy Istvánnak hívták. Béres volt. Fiatal újságíró voltam még annak idején, éppen a vidéket jártam a Tisza mentén, amikor hallottam az esetről. Kíváncsiságból én is körüljártam a helyszínt. Az erről készült rendőri jelentést is olvastam később. Nem volt benne a szenzáció izgalma. Gyakori eset: öngyilkosság. De a kalap? Üzenet akart lenni talán? Ünnepi szalag a kalapon. Bokréta. Ráhelyezte a galagonya ágára, aztán besétált a vízbe. Levelet nem hagyott hátra, a kalappal búcsúzott. De kitől? Miért? A kalapot bevitték a rendőrőrsre, az aktát lezártak, hozzátartozók nem jelentkeztek. Aki ismerte, csak jót mondott Nagy Istvánról, halk szavú, szorgalmas legény volt, két keze munkájából tengette az életét. Bűncselekménynek semmi nyomát nem találták a nyomozók, kétségtelen hát az öngyilkosság. Akkoriban néhány soros hírben tájékoztatták az olvasókat a lapok az ilyen esetekről. Akadt bőven. Én sem értékeltem többre. Csak egy év múltán kezdtem újra tűnődni az eseten. Ismét azon a vidéken járva hasonló öngyilkosságról hallottam. A Tisza partján egy leány vetett véget az életének úgy, hogy begyalogolt a folyóba és elmerült. O is hagyott üzenetet a parton, kibontotta hajából a szalagot, és egy fa ágára kötözte. Ez mintha válasz lenne a majdnem ugyanitt vízbe fúlt legény üzenetére. Csak úgy magánszorgalomból nyomozgatni kezdtem. Kiderült, hogy sejtelmem nem csalt, a fiatalok ismerték egymást. Nagy István egy ideig béreskedett Erzsiké szüleinél a szomszéd faluban. Sokszor találkoztak ők ketten a tanyán, ahová a lány az apjával kijárt. Egyszerű a képlet: egymásba szerettek. Volt a tanya mellett egy kis virágoskert, két nagy jegenye őrizte. Az egyik alatt pad volt, a legény ácsolta szabad idejében, azon üldögéltek olykor, és várták az alkonyt. Szótlanul. Mert a szerelemhez nem kellenek szavak, az is elegendő, ha két kéz találkozik. Ilyenkor a szívek is egyszerre dobbannak. A legény néha a jövőről beszélt halkan. Saját tanyát épít, bérel maid földet, és vesz lovat is. És boldogok lesznek ők. De a sors közbeszólt. Az apa észrevette a fiatalok egymáshoz való vonzalmát, és a béresnek nyomban kiadta az útját. A lányát nem ilyen csórónak szánta, kinézte már a faluban az egyik gazda fiát. Ha egyesül a két gazdaság, új tanyát építhet a Tisza partján, oda költöznek a fiatalok. Vesznek egy könnyű kocsit is, hogy legyen mivel bejárni a hetipiacra. „És erre ne mutasd többé magad, mert kocsilőccsel verem szét a fejed!” - kiáltott a batyuját vállára vető béres után, aki a szomszéd faluban talált új gazdát. De Erzsikét a szívében magával vitte. Olykor üzenetet is küldött neki. Nem a postással, hanem a felhőkkel. Egy éjszaka maga is visszamerészkedett, és egy szál virágot tett a kispadra. Erzsiké megértette az üzenetet. A galagonya ágán hagyott ünnepi kalap is ilyen üzenet volt. Küzdött az apja szándéka ellen, és hűséges maradt régi szerelméhez. Éjszakákon át sírt, s amikor nem bírta tovább, a gazdag legénnyel kitűzött kézfogó előtt a Tiszának ment, követte szerelmét. És azt a szalagot, amelyet egyszer tőle kapott vásárfiaként, a parti bokorra kötve belegyalogolt ő is a vízbe. Valaki hallotta is a kiáltást: „Megyek már, Pista!” Azóta többször elvitt az utam a kis tanya előtt, amelyet a két sudár jegenye őrzött. Legutóbb már csak hűlt helyét találtam a régi tanyának. Aztán később az egyik jegenyefát is kivágták. De az erősen földbe kapaszkodó társa még ma is birkózik a széllel és az idővel. És üzen nekem és a világnak. Arról, hogy a szerelem sosem hal meg. Örök életű! (mno) A Z I D Ő... A semmittevés úgy lüktet lelkemben, Mint szívemből áramló vér az ereimben. Jajongva sír bennem az elszalasztott idő, Fogva tartanám mind azt, ami vissza nem jő. Halkan csend zenél az éjben szellők húrjain, Nem hallom, - csak - érzem - az idő jár odakinn. Évek és napok s ti percek - ne rohanjatok! Öregen nem érlek utói, bárhogy is futok! Igyekszem lihegve, minden erőt beleadok, De úgy tűnik mintha állnék, mert nem haladok. Valaki felemelt, súlytalan testtel szállók, Berkek, mezők, hegyek és vizek felett járok. Elnyúlt suhanással utolértem az időt, Reácsimpaszkodtam és fogva tartottam őt, S vele forogtam együtt a fogaskerekén, És reggel? - Úgy rémlett valamit álmodtam én. Sárközyné Németh Piroska-Erdő Péter bíboros esztergom-budapesti érsek átadta az idei Szalézi Szent Ferenc-sajtóösztöndíjakat az újságírói hivatás megbecsülésének jeléül. A díjat Vízy Dorottya, a Magyar Rádió munkatársa és Joó István, a Magyar Nemzet újságírója kapta.
