Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-03-01 / 3. szám
14 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2006 március Saáry Éva A LEGJOBB ÉS A LEGROSSZABB Boiieau, a hires francia író mondja: "A boldogság annyi darabból áll, hogy mindig hiányzik belőle valami." Ugyanezt a humoros, "népi" bölcsesség így fogalmazza meg: ha van kivel, akkor nincs hol; ha van hol, akkor nincs kivel; ha van kivel és hol, akkor nincs mikor... Ez ugyan inkább csak a szerelemre vonatkozik, de más esetekre is lehet alkalmazni. Nagy igazság van benne! Természetesen, "boldogságon" nem azt értem, amidőn utólag rádöbbenünk, hogy életünk valamely szakaszában "tulajdonképpen" megelégedettek, kiegyensúlyozottak voltunk, hanem a tudatos, lélegzetállító eksztázist, ami ritka s igen-igen könnyen illanó: hevességét nem is lehetne hosz- szabb időn keresztül elviselni. Tegyük azonban mindjárt hozzá: szerencsére a boldogtalanság is hasonló természetű. Hermetikus, minden reménysugár nélküli bánat alig létezik, vagy ha igen - rövid időtartamú. * Sokszor elgondolkoztam már azon, hányszor, mikor és meddig voltam tudatosan, tökéletesen boldog illetve boldogtalan életemben, s rájöttem, hogy ezeket a kivételes pillanatokat nem nehéz kiemelni az idő sodrából, mert valóban nagyon ritkák. A Legjobb, Legszebb így vetődik ma emlékezetem vásznára: Holdfényes októberi este. Jancsival ott állunk a Böszörményi út 17/b. számú ház kapujában - tele vágyakozó sejtelemmel, elfogódottan. "Múltunkban" egy solymári barlangtúra (ott kezdődött a varázslat, az érzékek ébredése) és egy "gólyabál" forgataga, melyben már csupán egymást láttuk. Nemrég kerültem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, elsőéves geológushallgató vagyok. 1948-at írnak. A levegőben a "fordulat évének" feszültsége. Minden új: a politikai viták, az egyetemi élet, a Barátság, a Szerelem! Még bizton hiszem, hogy "kiváló geológus" leszek, hozzám képest Lóczy Lajos is csak dilettáns kezdő marad. A sötét háttérből pedig csak még erősebb körvonalakkal bontakozik ki az Érzés (most már rózsaszínű ábrándozás) édessége. Jancsi a bál után hazakísért. Most első alkalommal. Állunk szótlanul a sötét kapualjban. Be kellene csöngetnünk Pintér bácsinak, a házmesternek, hogy pizsomában, zsémbelve kibotorkáljon a kulcscsomójával kaput nyitni. De nem tesszük, sokáig nem tesszük. "Földbe gyökerezett a lábunk." Fogjuk egymás kezét (a csók még messze van), és tudjuk, hogy áll az idő. Mögöttünk a Farkasrét felé tartó 59-es villamos csörömpölése... * És a Legrosszabb? - A mennyországból a pokolba taszít- tatás 1956, november 4-én, A forradalom izgalmai és a győzelem mámora kifárasztottak. Szombaton, november 3-án boldog tervezgetések közepette szunnyadtam el: szovjet hódítóktól mentes, semleges és független Magyarország, ahol érdemes lesz belevetnem magam teljes erővel az építő-alkotó munkába. Ország, amely az én országom is, a mi országunk is lesz: ahol nincs többé semmiféle diszkrimináció, származási, társadalmi, faji megkülönböztetés; ahol megvalósul az igazi, az ideális demokrácia! Az álom kábult és mély. Nehéz belőle kiszakadni a hajnali brutális telefoncsöngésre. Villanygyújtás nélkül, tapogatózva imbolygók a hallgatóhoz, s hullámzó ködön át látom csak a vekker foszforeszkáló mutatóit: 4 óra. Se "hallo", se bemutatkozás:- Itt vannak az oroszok! Ablakom alatt tankok dübörögnek a belváros felé. Egycsapásra kijózanodom:- Tankok?? Dehiszen... Úristen!- Nyissa ki azonnal a rádiót! - parancsolja könyörtelenül a Hang, éjszakára a pesti oldalon rekedt albérlőnk hangja. A készülékből kiszakadó fájdalmas jajdulásra ébred a család többi tagja: Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek! (Mindez több nyelven) Mindehhez fogható fájdalmat -pedig lett volna rá ok!-, nem értem meg azóta sem. Aztán gyors ütemben peregnek az órák. A nap már szélesen süt, de az arcok sápadtak, dermedtek. Kocsival fölszáguldunk a város magaslati pontjaira. Mindenütt ugyanaz a kép: oroszok, oroszok, oroszok... Minek tovább mondani? A többi már nem tartozik az én egyéni történetemhez, hiszen a legnagyobb kín is enyhül, oldódik - idővel. Csak ezt az egyetlen hajnalt, életem legborzalmasabb ébredését akartam ötven év távolából fölidézni...-A Királyhágómelléki Református Egyházkerület ünnepelte megalakulásának 85. és újjáalakulásának 15. évfordulóját. Az emlékhét keretében december 2-án és 3-án ünnepi közgyűlést tartottak, 21 lelkészt szenteltek fel és kiosztották a Pro Ecclesia és Pro Partium díjakat. Pro Ecclesia díjban részesült a Nagybánya környéki Avarfelső- falu szórványtelepülés, a Bihar meggyei Micske, ahol egyebek mellett létrehozták a Timóteus Ifjúsági Házat, a Sámuel bentlakást, a harmadik díjazott, Szilágycseh református templomának restaurálását 2005-ben fejezték be. Pro Partium díjat kapott a Partium Egyetem, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság, illetve Csiszár Ádám volt egyházmegyei fógondnok és Balogh Béla egyházmegyei fölevéltáros. /Reggeli Újság (Nagyvárad).
