Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-02-01 / 2. szám
24 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2006 február Egy bamba nyúl Érsekújvár után, a dejtári elágazásnál tágas legelő terül el. A napsütötte, langyosan meleg reggelen kakukkszótól volt hangos a környék, a nyárfaligetben önfeledten flótázott a sárgarigó, a szélborzolta fűtengerben egy láthatatlan füijkakas többször is elkiáltotta magát: „pittypalatty”! A tavalyi ökörfarkkórók szárazon meredő csonkjain rozsdáscsuk-pár billegette magát. Izgatottan csettegtek, láthatóan rossz néven vették, hogy ember jár azon a legelőrészen amelyet, legalábbis a költés idejére, a sajátjuknak tekintettek. Megállás nélkül mentem tovább, és amikor elhagytam azt a számunkra láthatatlan határvonalat, ami a birtokolt revír szélét jelenti, a két madár megnyugodott, és a hím a kóró csúcsán énekelni kezdett. Rövidke, néha kedvesen fuvolázó strófáival talán nem nyerne érmet egy ének versenyen, én mégis örömmel hallgattam. Tudtam azt is, hogy az ének ezúttal, éppen úgy, mint az iménti izgatott csettegés, nekem szól. Diadal érzett belőle, hiszen legalábbi ő így érezhette, sikerült az embert elűznie választott területéről. De a csicsergő strófák megnyugtató üzenetet küldtek a párjának is, aki vaószínűleg a fűben jól elrejtett fészkéről, az ott melengetett tojásokról kelt fel, amikor felbukkantam a közelben. Távolodóban bár egyre halkabban, de még mindig hallottam a hím énekét, és amikor őrhelyet váltva egy másik ökörfarkkórra szállt át, faroktollai- nak kétoldalt felvillanó fehér tövi részét is láthattam. A legelőn elszórtan vadrózsabokrok állnak. Megálltam az egyik mellett, hogy a leveleken mászó apró bogárkát jobban megnézhessem, amikor a közeli, alig használt, befüvesedett földúton nyúl jött felém. Lassan, elgondolkozva ugrált, hosszú fülei közben egy kicsit mindig megbillentek. Mozdulatlanul álltam a yad- rózsa előtt, és vártam mitörténik. Már jó néhányszor előfordult velem, hogy egy ilyen, nyugodtan mondhatom, bambaságig szórakozott nyúl egészen közel jött hozzám. Amikor aztán feleszmélt, persze rohant, ahogy a lábai bírták. Néhány éve Apajpusztán, az egyik halastavi gát mellett pedig én mehettem viszonylag közel a hajnali harmatos fű után békésen szá- rítkozó tapsifüleshez anélkül, hogy elugrott volna. Semmi takarásom nem volt, jól láthatott, mégsem menekült, hanem tovább sütkérezett. Harminclépésnyire bevárt, és akkor is csak kényelmesen ugrált tovább. Szerencséje volt, hogy nem egy vadásszal tette ugyanezt. A dejtári legelőn a nyuszi közben mind közelebb jött. Egy idő után mégis gyanút foghatott, mert megállt, egyik füle kicsit oldalt billent, amig nagy, barna szemeivel rám meredt. Beleolvadhattam a rózsabokor háttérbe, mert nem ugrott el, Inkább töprengeni látszott. Most a másik füle konyult le egy pillanatra, de aztán mindkettőt figyelve felmeresztette. Láttam rajta, nem tudja, hányadán áll a bokor előtt mozdulatlanul álló alakkal. Végül döntött. Nem menekült, de nem is jött közelebb, oldalirányban ugrált el. Arrafelé, ahol a rozsdás csukok tanyáztak. A him persze nyomban meglátta, eléje is repült, de nem csettegett, csak a farkát billentette néha. Amikor pedig a nyúl békésen továbbhaladt, egy magas kóróra szállt és énekelni kezdett, /ujember.hu/ Schmidt Egon VÁGYÓDÁS Fut, fut, repül a szán, örül szívem a hópelyhek láttán de a téli zúzmorás évszak éveimből egyet visszavág. Repülj szán, repülj, repülj a szélvihar hátán hagyd, hogy egy csendes sarokban ébredjen lelkem egy szép tavaszra. Feledem a szélvészt, a zúzmarát, várom a nap enyhe sugarát mely beszökik szobám ablakán és elzavarja a magányt. Óh, élni most, igazán élni... ismét újjá születni... a téli fájdalmakat kibírva érdemes volt várni a tavaszra. Látom a tavasz mosolyát minden szív csupa ifjúság és vágyom vidáman élni egy napsütéses délután. Kaprinyákné Bodnár Szerénke
