Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-11-01 / 11. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2006 november fényképen nyitva szegelték rá a keresztre, így nem fért kétség, hogy osztálytársam feküdt a sírban, akivel az utolsó évben még padtársak voltunk. A budai Vár alatti Toldi Ferenc Gimnáziumba jártunk, amely akkoriban Fürst Sándor nevét viselte. Bózsa Pistával egyidősek voltunk, az iskola elvégzése után megszakadt közöttünk minden kapcsolat. Az sem tudom, hogy a barikád melyik oldalán harcolt, amikor elesett, de szememben a mai napig a forradalom hőseként, mártírjaként szerepel. Később már itt Chicagóban a forradalomról írt könyveket olvasva, egyetlen alkalommal sem találkoztam Bózsa István nevével, sem a harcosok, sem pedig az elhunytak között. Három évvel ezelőtt, a gimnáziumi osztályunk ötvenéves érettségi találkozóján is tőlem tudták meg a fiúk, hogy osztálytársunk a forradalmunk halottja lett. Emlékeimben most is ott él Bózsa Pista barátom egyszerű sírkeresztje, s fejet hajtok előtte ma is, amikor a forradalom kapcsán ezt a pársoros megemlékezést írom róla. A magyarok jó Istene nyugosztalja őt, a 21 éves honvédet, aki a legtöbbet, az életét adta a népéért. Amikor Bózsa Pistára gondoltam az este a lágerban, eszembe járt, hogy én is ott feküdhettem volna a hevenyészett sírban, mint annyi más fiatal magyar srác, akik parancsra vagy önszántukból részvevőivé váltak a forradalmi harcoknak. Egyben eszembe jutottak édesapám szavai is, amit akkor mondott, amikor néhány nappal előbb, korahajnalban a házunk kapujában elbúcsúztunk egymástól. Apám arról beszélt, hogy 1950 nyarán így hajnalban jött érte az ÁVH-s teherautó, és elvitték Recskre, ahonnan három év múlva szabadult. Három évig semmit sem tudtunk róla, a recski kényszermunkatábor létét államtitokként kezelték Rákosiék. Akkor kaptam édesapámtól azt a felejthetetlen tanácsot: fiam olyan országba menj, ahol ha hajnalban becsengetnek hozzád, akkor tudod, hogy az a tejesember! Megfogadtam apám tanácsát, az elmúlt ötven évből, rövid időt Franciaországban, majd hat évet Kanadában és közel negyvennégyet az Egyesült Államokban töltöttem. Apám nem tudhatta, mint ahogy én sem, ma már nem csenget a tejes sem hajnalban úgy, amint régen! (Vége)--Az ENSZ-főtitkárrá választott Ban Ki Mun délkoreai külügyminiszter azt ígérte, hogy határozott vezetője lesz a világszervezetnek, s óva intett attól, hogy visszafogott jellemét félreértve bárki is „könnyű ellenfélnek” tartsa őt. Főtitkárrá választás elfogadását bejelentve Ban Ki Mun angolul és franciául mondott beszédében felidézte, hogy 12 éves korában iskolájában őt választották ki annak az ENSZ-hez intézett üzenetnek a felolvasására, amelyben segítséget kértek a magyar népnek az 1956-os forradalom idején. „Alig értettem meg az üzenet mélyebb jelentőségét. Tudtam azonban, hogy szükség esetén ott van az ENSZ, hogy segítsen”. Saáry Éva GITTA Menekülésünk 50. évfordulóján Nem hordott soha szemüveget. Idős korában is nagyítóval böngészte a könyveket, újságokat... Pedig nagyon szeretett olvasni. Minden érdekelte, de főként a történelem (népek eredete, vándorlása, rokonsága), a vallások és az emberek viselkedése, gondolkodása. Különös lélektani érzékkel tudott “elemezni”: szavakból, mozdulatokból, apró jelekből messzemenő következtetéseket vont le. Noha nem volt férje, gyermeke, “egyedüllétről” sohasem panaszkodott. Inkább az nyomasztotta, hogy nem bírta magáról “levakarni” a hívott-hívatlan vendégeket. Mindenki kiöntötte neki a lelkét, mert jó, figyelmes hallgató volt, s őszintén részt vállalt mások bajaiban. Általában későn feküdt (“éjjeli bagoly”!). Sajnálta az időt az alvásra. Halála előtt még “meg akart tudni valamit a világról”, meg szándékozott “fejteni” a létezés értelmét. Az írott szó azonban nem adott feleletet ezekre a végső kérdésekre. * Szász Margit 1915, március 17-én született Orosházán. Apai részről iparos családból (kertészek, kézművesek), anyja, Sinka Apollónia, azonban rátarti, gőgös kulákok leszármazottja volt, akik nem tartották lányukhoz “méltónak” a birtoktalan vöt. Négy gyermek. Két fiú, két lány. Józsi (erősen in- tellektüel) agráregyetemet végzett, mezőgazdász lett, s egy régi katonatiszt-család lányát vette feleségül. Két évet ült a Rákosi-korszakban, koholt “szabotázs”-per- ben. Pali foglalkozásait váltogató, bohém ember. Irénke és Margit pedig a fényképész-szakmát választotta, noha Gitta tanítói a továbbtanulást ajánlották, ami anyagilag lehetetlen volt. Friss levegőn végzendő munka lett volna való neki. Nem szerette a sötétkamrát, s a fotózáshoz sem volt igazi kedve. Állandóan “szabad” akart lenni, nem bírva belenyugodni a szomorú ténybe, hogy az életben mindenki ilyen vagy olyan kötöttségek rabja. Ez a konok szabadságvágy űzte először a fővárosba, majd később Nyugatra. * Pesten, édesanyám Böszörményi úti fényképészüzletében talált mint segéd munkát. Ott ismerkedtem meg vele az 50-es évek elején, s azonnal “ráéreztünk” egymásra. Bár nem végzett sok iskolát s az össze-vissza- olvasás gyakran zavaros következtetésekre vezette, óri
