Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-05-01 / 5. szám
18 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2006 május kivel megosztani), csellengés a fűszeres illatokkal teli bazárokban, Híva ősi mecsetjeinek hangulata, Timur Lenk majolikakupolás sírja, fényképezkedés a szamarkandi Regisztán tér medreszéi és a vörös kőből faragott karaván-emlékmű előtt... Taskentben, visszaindulás előtt, maradék pénzén Jean- Claude vásárolt nekem egy zöldköves gyűrűt (nem arany, mert ott aranyat nem lehetett látni, de szép ötvösmunka). A repülőtéren, búcsúzásnál, kicseréltük a címünket, hogy „majd összejövünk“... Karácsonyra még érkezett egy szép lap, de aztán - miként az úti ismeretségek esetében általában történni szokott -, többé semmi. De azért gondolunk egymásra, valahányszor a média azokról a távoli, napfény es vidékekről hoz jó-rossz híreket... (Folytatjuk) Illés Sándor Az utolsó vers Mesélik a faluban, hogy amikor Nemcsók János asztalos betöltötte a nyolcvanadik évét, bezárta a műhelye ajtaját. Munka helyett naponta ünneplőbe öltözött, és fáradhatatlanul járta az utcákat. Jobb kezében az elmaradhatatlan botot, balban a pipáját szorongatta. Be-benyitott az ismerősökhöz, barátokhoz, sorba látogatta a rokonokat. Azt mondta, neki elég volt az életből, aminek hátralevő részét búcsúzással tölti. Az ismerősök szívesen látták, az asszonyok megkínálták a maradék pogácsával, a férfiak meg pálinkát töltöttek a poharába. Ilyenkor a vendég elbeszélgetett a háziakkal, körüljárta az udvart, megnézte a hízókat az ólban, benyitott az istállóba is, és tanácsokat adott. Volt, ahol ebédre is ottmarasztalták, Panna néni, a Naszvagyi felesége fánkot sütött. Estig elpipázgatott náluk az öreg. Aztán egy őszi napon zárva maradt a házának kiskapuja. A szomszédja talált rá, már halott volt. Egy kisszéken ülve érte a halál. De akkorra már mindenkitől elbúcsúzott. Csak hű kutyája siratta meg igazán, mondják, hogy napokig vonított, kiment utána a temetőbe is, aztán eltűnt. Az öreg Nemcsók búcsúzására gondoltam tegnap, amikor levelet kaptam egy falumbeli ismerősömtől. Korán lefeküdtem, de sokáig nem jött álom a szememre. Arra gondoltam közben, hogy én haza se mehetek búcsúzni, beteg vagyok már, és öreg. És nekem már rokonaim sem élnek a szülőfalumban, régi iskolatársaim is mind elköltöztek. Az ágyammal szemben, végig a fal mentén könyvespolc húzódik, a félhomályban is felismerem a rajta sorakozó könyveket színükről és formájukról is. Olyan a könyvek sora, mintha házak állnának egymás mellett. Én esetleg ezek sora előtt sétálnék, búcsúzva a világtól. Ifjúságtól, reményektől, nagy ívű álmoktól, amelyek sosem valósultak meg. És mintha a valóságban is otthon járnék. Az első könyv, a polc szélén Steinbeck műve: Érik a gyümölcs. Kétszer is elolvastam. És most, ha behunyom a szemem, akkor a nagyapával megyek, kezét fogva meggyszedésre a kertbe. "Látod, ez itt a Marella. Jó fajta..." A könyvespolc felső szélén Móricz-kötetek sorakoznak. Legelöl a Rokonok, s erről azoknak a régi-régi forró nyaraknak az emléke villan fel bennem, amikor még tanyán éltünk. Tulajdonképpen innen indultam el, mezítlábasán, de zsebemben egy franciaszótárral. Almaimban még ma is ott járok a teheneket terelgetve, érzem a fű selymét a talpamon. Fumi kezdek. Vajon meddig tudok majd elszaladni? A polc végén Shakespeare művei. Eszembe jut: mesélték, hogy a kanizsai műkedvelők egyszer Moholon tartottak előadást - a Rómeó és Júliát játszották. A darab vége felé, amikor Rómeó ki akarta inni a mérget Júlia sírjánál, a nézőközönség egy emberként ugrott talpra és azt kiáltotta: "Ne idd meg, hisz Júlia él!" De lehet, hogy' mindezt csak a moholiak bosszantására találták ki. Ballagok tovább a könyvek utcájában. Ni, ki jön velem szemben? Egy ócska szekér elé fogva Rosalinda, La Mancha lovag paripája. Mögötte a három testőr hozza Dumas ízét, kábultan járom az utcákat, mint valaha Nemcsók János asztalos, aki búcsúzott. Végigrepítenek a könyvek az életen, a Bálint szódás sarkán két ismerős asszony pletykál, az egyikük mintha Égető Eszter lenne. De merre jár Édes Anna? Hol lehet DanteBeatricéje? Talán csak a költő képzeletében létezett. Már a templom előtt járhatok, mert belébotlok Aase anyóba, Grieg halhatatlan figurájába. Ismertem Solveigct is, jártam egyszer nála a Mordokban. Tűnődöm csukott szemmel, hogy melyik könyvet vinném magammal, ha útra kellene kelnem. Az öreg asztalos egy saját maga által készített kisszéken ült, ott várta a halált, miután mindenkitől elbúcsúzott. De én nem tudok elszakadni ettől a színes világtól, amit az irodalom jelent. Szeretném még egyszer végigolvasni, amit eddig már olvastam, hogy találkozzam minden ismerősömmel. Aztán útravalóul elvinnék magammal egy verset. Hogy miről szóljon? Meséljen nekem a sírban is a mamáról. (ujember.hu) Hol szőke szellő, lenke szellő játszik a Tiszán, Ott él egy büszke nép a rónán, ott az én hazám.
