Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-11-01 / 11. szám
2005 november AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 27 A mosoly országa Magyarul, kérem! Pilhál György Azt mondja egy jóember reggel a rádióban, hogy Let’s make things better. Csak így, minden átmenet nélkül. Aztán jön egy másik, az meg kijelenti: Car of three diamonds. Bele egyenesen az ember fülébe, a képébe. És hetek, hónapok s évek óta minden áldott reggel jönnek ezek az emberek, és mások is, és mondják, mondják, hogy car meg shop meg city center meg airline, tax free és light feeling... Jó reggelt, Magyarország! Ezt az egészet most azért írom ide, hogy dokumentálva legyen, ki adta az első pofont. Merthogy második pofon is lesz, az egészen biztos. Hiszem, hogy nem lehet a végtelenségig irritálni egy olyan nemzetet, amelynek a történelme, reformkora, függetlenségi harca összefonódik a tiszta magyar nyelv védelmével. Szólni kéne ezeknek a reklámforgalmazó PR (píár) marketingmanagereknek, hogy ez a föld, ahol intemesönel bizniszbürójukat nyitották, még mindig Magyarországhoz tartozik. Nem lennék meglepve, ha egy indulatosabb magyar ember adna két jó nagy pofont valamelyik lúdtalpas, nyafogó, anglomán businessmannek. Jogszerűtlenül, de tiszta szívből. Nemrég odáig jutottam, hogy fölhívok egy ilyen PR- mant, ha másért nem, legalább kiszitkozódom magam. De aztán az egészből nem lett semmi sem. Hol éppen egy meetingen volt a public relations leader (így mondja a titkárnő), hol meg éppen shoppingolt az ő free time-jában, máskor meg csak egyszerűen reserve volt reggeltől estig. Üzenetet hagytam: hívja vissza Kazinczyt. BAUMANN ÚR A képzőművészeti főiskolán dolgozott bizonyos Baumann úr, egy nem tehetségtelen, de nem is zseniális, viszont rendkívül szegény fiatalember. Illetve - főiskolai mértékkel - nem is egész fiatal ember, mert Baumann úr éppen azért volt Baumann úr, mivel feszőnövendék létére már jóval túl volt a harmincon. Főleg a jelentős korkü- lönbság miatt, de mert egyébként is zárkózott, magának való ember volt, Baumann úr nem barátkozott, nem tegedő- zött egyetlen kollégájával sem, s a sok Jancsi, Pista között elsüllyedt, elveszett keresztnévvel, végleg Baumann úr maradt. A főiskolán azidőben több fiatal klerikus is tanult, s egy jezsuta festőnövendéknek megesett a szíve a sokat nélkülöző Baumann úron. Szelíd szóval megkömyékezte, sikerült is valamiféle kapcsolatot teremtenie vele, s egy szép napon tudtára adta, hogy a vakáció hónapjaira sikerült beszereznie egy kiadós restaurálási munkához rendje egyik kolostorába. Bauman úr egész nyáron szép barokk oltárképeket restaurált a jezsuita páterek templomában, szorgalmasan dolgozott, s - egy konyhán lévén az atyákkal - kitünően élt. Ott terítettek neki is a tágas refektóriumban, pompás ételeket evett, finom italokat ivott, földiekben hiánytalanul alkalmazkodott a jezsuita atyák rendtartásához. A mennyei kötelezettségek teljesítése tekintetében azonban elég merevnek mutatkozott. Mert Baumann úrat a szent freskók fel- frissítésének munkája egyáltalán nem rendítette meg szilárd ateizmusában. Baumann úr hithű hitetlen maradt - s a restaurálási órákon túl be se tette lábát a templomba. A munkálatok ellenőrzésével megbízott páter fel is rótta ezt neki:-Baumann úr, Baumann úr, magát soha nem látjuk a misén. Pedig ön keresztény katolikus... Baumann úr lenézett az díványról.-Annak kereszteltek — közölte szárazon. — Én erről azonban nem tehetek. Egyébként a megállapodásban nincs benne, hogy nekem misét kell hallgatnom. Nem is járultam volna hozzá ehhez a kikötéshez, mert én a tételes vallásokat divatjamúlt hiedelmeknek tartom, a templomi szertartásokról pedig az a véleményem, hogy azok ásatag középkori maradványok. Szégyen lenne, ha odatérdepelnék a kép elé, amit magam festettem...-Teremtő szent atyám - fogta be fülét kétségbeesetten a páter.-És mi még Kínába küldünk hittérítőket... Ki beszél itt németül? * * 1826-ban, valami jótékony célra a pesti német színházban magyar előadást tartottak. Stuart Máriát játszották. A nézőtér egészen megtelt. József nádor is jelen volt. A legérdekesebb jelenetben a karzaton egy kóbor puli elugatta magát. A pudlihangra Bőd Pál jurátus talpig magyarban, ir- tóztató hegyesre fent bajusszal, a zártszék közepéről feláll, széttekint és rettentő bass-bariton hangon elkiáltja magát: —Ki beszél itt németül? * Legújabb pesti: —Pontosan tudom, mikor vonulnak ki az amerikaiak Irakból. —Nos, mikor? —Ha a helyzet ott normalizálódott.-És mikor normalizálódik ott a helyzet? —Ha az amerikaiak kivonulnak! * Vigyázat! Ez nem vicc! Ha vicceink megnyeri Kedves Ovasónk tetszését, kéijük mesélje el barátainak, hátha nekik is tetszeni fog és megrendelik a lapot.
