Amerikai Magyar Újság, 2004 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2004-04-01 / 4. szám
2004. április AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 13 AZ ANGYALI KOLTO SZÉP EMLÉKEZETE A kolozsvári Házsongárdi temetőben, a családi kripta “szemöldökfáján” négy sor üzen a halhatatlanságból: Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem. Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását. Dsida Jenő, a hatvanöt esztendeje elhunyt fiatal költő Sírfelirata ez, melyet halála előtt három évvel vetett papírra. Mintegy foglalata annak az életműnek, melyet joggal nevezhetünk angyalinak, amint őt poéta ange- licusnak - angyali költőnek. Sokat írtak Dsidáról, de talán a legszebbet most, a szó etikai, esztétikai értelmében. A könyv címe: Írások Dsida Jenőről és költészetéről. Egerben adták ki, Lisztöczky László irodalom történész szerkesztette. Az a nagyszerű benne, hogy elvezet a költőhöz, aki az Evangéliumra összpontosító imitáció versekben az élet etikai értékét a Krisztus-eseményhez kapcsolja. Tanulmányok sora, s mindezeken az átsuhanó emlékezés aranyfustje e könyv, a kétségbevonhatatlanul keresztény költő igazolása a XXI. században. Az első rész főcíméül Kempis Tamás, a XV. századi misztikus, az egyszerűség lélekművésze könyvének titulusát kapta: Krisztus követése, ami a dsidai alkotószellem fényjele is, hiszen amint Láng Gusztáv írja: “a költő Krisztusképét elénk táró” versen kívül más versek is ebbe a körbe tartoznak, s kiemeli a Tekintet nélkül, a Nagycsütörtök című költeményeket, melyeket aztán összeköt az úgynevezett halál-versekkel. Az elmúlásra nehéz választ kapni, ám a fiatal, szívbeteg Dsida Jenő megtalálja. A tanulmányíró ezt így fogalmazza meg: “... a halálfélelem és a magány (...) maga is oly félelmetes állapot, amely az ember számára alig viselhető el. És ha magára marad az ember a halálfélelmével, az akkor az valóban szörnyű. De nem marad magára, mert bármennyire egyedül van, a ‘hasonmás’ Jézus nem hagyja el. (...) Ez oldja fel a félelem és a magány szenvedését, és egyben megszenteli.” Ha olvassuk a Hálóing nélkül című verset, belénk borzad a tehetetlen létezés, mégis feloldja a hitből fakadó készenlét, amikor az ember “mezetelenül Isten előtt vacog”. Még “nem vettem fel hálóingemet” - íija a költő. Eszünkbe jut Pilinszki János későbbi kis remeke, az Agónia Christiana: Szellőivel, folyóival oly messze még a virradat! Felöltöm ingem és ruhám. Begombolom halálomat. Nem véletlenül áll egymáshoz olyan közel a két angyali arc: Dsidáé és Pilinszkyé... A halálba burkolózott,, az életet mégis annyi derűvel élő poéta Erdéy földjén leli meg Szent Ferenc örökségét, s lesz maga is harmadrendi. Kóbor énekek című ciklusában Ferenc életörömét énekli: Csak megáradóan tudom kicsordítani magamból a misztérium szelíd borzongását, a feltámadás tavaszi mámorát... Sas Péter a poverello és az angyali költő találkozását elemzi, Mózes Huba a zsoltárok “titkait” hallja, a kozmosz énekét a Naphimnusz Szent Ferenc-i soraiban, melyeket Dsida is lefordított. Ennek köszönhetően vált a Naphimnusz “egyik legszebb ható megnyilvánulásává Európa népnyelven megszólaló költészetének”. Két tanulmány merül el a Nagycsütörtük, a legnépszerűbb Dsida-vers biblikus-poétikus gondolatkörében (Lisztóczky László, Kábán Annamária), Dsida és a katolikus költészet kapcsolatát érintő fejtegetés (Pomogáts Béla) a költői kört jelöli meg, ahol az erdélyi poéta helyet foglal többek közt Sík Sándor, Jékely Zoltán, Rónay György “társaságában”. S szólni kell a többi tanulmányszerzőről: Gömöri Györgyről, Cseke Péterről, Marosi Ildikóról. Valamennyien a teljes(ebb) Dsida-kép kialakítói, annyi rossz évtized után az igazi arc felderítői az emlékezésben, a világlíra dsidai rokonságában, az erdélyi fiatalok körében. Csendületre álljon itt az eddig ismeretlen vers négy sora - Harangszentelésre: Hallgassátok, ha szólal a harangunk s esengve, csengve kong a templomon, hogyan hirdeti az élet igéjét, amely kivirul minden bús romon. Tóth Sándor "Nemzetünknek mindig az volt egyig legnagyobb hiábája, hogy vagy nem bízott magában, vagy elbízta magát." Széchenyi István
