Amerikai Magyar Újság, 2004 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2004-02-01 / 2. szám

4

AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2004. február

A BEFEJEZETLEN PER

A főidőnk az életünk, a holnapunk, egyszerre veszíthetünk mát és jövőt

Most is folyik. 1945-ben kezdődött újra. Vagyunk számosán, és gyarapodunk, ahogy időnk telik, akiknek nyugtalanok az éjszakái, és gondokkal rakottak a nap- paljai. Emésztődünk, hogy sorvad bele a lelkünk. Hullanak széjjel falvaink, kis házaink padlásain a fekete gond virraszt. Félünk és féltünk. Még aki fel sem fogja valóságát a miértnek, az is tétova, se erre, se arra nem lát, csak sötétséget. Hogy lehet ezzel elbírni? Némán sehogy! De azért vagyunk, hogy szóljunk.

A cím és az első bekezdés frissen írott levélből kimásolt néhány gondolat, amely igenis arra ösztökélt, hogy megszólaljak. Nem nagy ez a mi országunk, és bármerre megfordulok, minden tájról azt gyűjtögetem: megvan-e még a régi ragaszkodás a földhöz, földjeinkhez, mert mi jó páran a magunk körében ezt tartjuk a legnagyobb veszedelemnek: kiárusítják alólunk az országot. Egy-egy találkozó, őszinte beszélgetés megnyitotta zsilipjét a panaszáradatnak, megrázóbbnál megdöbbentőbb vallomások hangzottak, bűn arról nem tudósítani tételesen, az igazság nevében. Válogattam a számomra legszemléletesebb vélemények közül, hogy- azután összegezzem saját látomásommal az élő állásfoglalást, amely erőteljesebb, és az “amolyan parasztsírásnak bagatellizált szakértői párt- és kormányvéleményt” kell megrendítenie. Persze azt, hogy ezek nyomán elgondolkodnának, nem remélem. De bűnös, aki hallgat, és hagyja, hogy ebben a következmények nélküli országban azok irányítsanak, akik soha nem a sokaságot, az egészet, az országot tekintik, mindössze a maguk és talán pártjuk érdekeit, amelyek olyan mélységes távolságra találhatók a közösségi, nép-nemzeti gondoktól, mint a Csomolungma csúcsa a Mariana-árok aljától. Ekkora szakadék a föld népe és a magukat szocialistának hazudott vezetők között soha nem volt Magy arországon.

“Uram! - idézem az egyik Tisza-parti község lakóját -, ilyen világot még nem éltünk, pedig megértem hatvan esztendőt. Egyik csalás, másik lopás, rendszeres sikkasztás, fosztogatás bűnöse hiába, hogy megvan, vígabban él, mint az a sok nyugdíjból tengődő öreg, akikről úgy szól a nóta: mi építettük fel a pusztulásból az országot. Van egyáltalán törvény? Papolják a parlamentben, egyik fehércseléd a másiknál jobban szaporítja szót, hogy' ez nem lesz, de az meg lesz, mi eközben egyre jobban megkoplaljuk a mindennap beígért jólétet. Mondja! Lehet még ennél többet, nagyobbat hazudozni?” A folytatást a baranyai találkozás tapasztalataképpen idézhetem. “Volt itt errefelé egyke, lett egyse, most úgy fest a jövő, nem lesz itt semmi se. Kínkeservesen visszaveszekedtük a földet, a kis erdőrészt, most kerülgetnek olyan nemszeretem kinézetű emberek: nem eladó ház-föld-pajta? Mindegy mi, szóljunk, ő majd eljár az ügyünkben, nekünk meg már úgyis gond, teher, de ő mindent elintéz. Ezek a kis semmi földek nem érnek sokat az unióban. Új temetőre való földet pedig hagyunk. Mi, ezekből a jóakarókból nem kérünk semmit, őket is a szél hordaná el.”

Az előbb írottakból szeretnék aláhúzni egy mondatot, a jellemzőt. Új temetőre való földet pedig hagyunk. Kapaszkodjon meg minden olvasóm valami jól megalapozottba, mert ez a hányaveti, mindent és mindenkit lesajnáló mondat árulkodóbb sok eddig hallottnál. Ezek az országjáró vigécfélék nem tudom, kinek a szolgálatában az egész országot elveszésre ítélt- nek tekintik? Még elég kegyesek, hogy temetőre való földet hagyanak, a többi eladó. Ugyan kinek vagy kiknek a megbízásából szerencséltetnek bennünket ilyen szép és kívánatos holnappal? Ki pénzeli ezeket a fo- gadatlanokat? Vagy talán felhatalmazó van bőségesen, de csak rejtve és fedve. A felbujtó titkos, ezekkel a szédelgőkkel pedig elszaladt a ló. És ha már eddig jutottunk, erősítsük meg visszavonhatatlanul: a magyar föld nem eladó. Megismertük a mindenféle zsebszerződésekkel befészkelődötteket, s azok felülvizsgálata még hátra van. Lehet, hogy az országot dobra verő kormány nem tesz semmit, de hatályát nem veszti az a törvénybe kívánkozó megfogalmazás, hogy a magyar föld tulaj donosá az válhat, aki öt évnél régebb óta itt él, az államnak adózik, a nyelvet ismeri és önmagára nézvést kötelezőnek tartja az ország minden törvényét. Beleilleszkedés nélküliekre egyetlen nemzetnek nincs szüksége, ezt a nyugat-európaiak már régen így rögzítették. Természetesen az új betelepülni szándékozók, akik kalandból, gazdagodási vágyból érkeznek, mind a kiskapukat keresik, de azokat kötelesek vagyaink befalazni. Megtanultuk a legigazabb tanítótól, hogy' aki nem az ajtón megy' be a juhok aklába, hanem máshonnan hág be, tolvaj az és rabló. Aki az ajtón lép be, az a juhok pásztora.

Kik szeretnék kiárusítani az ország földjét-örökét? Akiknek soha nem volt a talpuk alatt egyetlen barázda, egyetlen rög sem, ami sajátjuk lett volna. De szebben fogalmazták ezt a bihari faluban olvasókkal történt találkozó alkalmából.

“Ugyan, ugyan! Aki még egy' falatkertnyi földért sem verejtékezett meg soha, mit tud az olyan a földről? Annak mindegy, gyep vagy műfű, csak zöld legyen. Amelyiket ápolni kell, amelyikkel dolog van, azt állja a paraszt. Különben is, a mező olyan semmiség, ami-