Amerikai Magyar Újság, 2004 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2004-12-01 / 12. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2004 Karácsony ILLÉS SÁNDOR Régi Karácsony Az elmúlt esztendőkben karácsonyi gyertyagyújtásra mindig vendégül láttuk a szomszédban lakó Zsuzsi nénit is. Özvegyasszony volt, egyedül élt. Könnyesszemmel hálásan rebegett köszönetét az ünnepért, és búcsúzóul azt suttogta: „Azért azok a régi karácsonyok, tudja...” - legyintett és elcsoszogott. Zsuzsi néni közben meghalt, de én gyakran gondolok rá, meg az általa emlegetett régi karácsonyokra. És úgy érzem ilyenkor, hogy igaza volt, azokra én is szívesen emlékszem, mert teljesebb volt az öröm bennem, nagyobb a szeretet és fénylőbb a hit. Pergetem így vissza az emlékezés kopott filmjét. Milyen is volt régen, gyermekkoromban a karácsony? Harangszóval kezdődtek decemberben a napok, roráté- ra hívta a híveket a hangja. Az este meg azzal kezdődött, hogy a kora lámpagyújtás idején megkocogtatták az ablakot, vagy bezörögtek a kiskapun a betlehemesek: „Meghallgatják kendtek az angyali vigasságot?” - kiáltotta egy gyermekhang. A mama szíves szóval invitálta őket a lakásba. Csörtetve érkezett az öttagú kis csapat, két fehérbe öltözött „angyal” hozta a betlehemi jászlat, a kartonból készült istállót a kisdeddel. Mellettük két siheder kócból ragasztott szakállal és bajusszal, s ötödikként az „Öreg”, a subás, nagy fúrkósbottal a kezében. „Dicsértessék. Örömhírt hoztunk a családnak, megszületett a kis Jézus, áldás legyen a ház népén!” És kezdetét vette a népi játék, az „angyalok” lerakták a betlehemi jászlat, gyertyát gyújtottak, az „Öreg” lehevere- dett a padlóra, majd mindannyian énekelni kezdtük a Mennyből az angyalt. A mama végezetül adott nekik egy-egy darab kolbászt vagy egy pogácsát, ami éppen volt otthon, apám meg aprópénzt, s a kis csapat hangos hálálkodások közepette tovább indult. Akkor még szokás volt a falvakban a betlehemjárás, nálunk, a szülőfalumban több csapat is alakult, felosztották egymás között a falut, az alvégiek sosem tévedtek a gyepsorokiak területére. Az ünnepváráshoz szorosan hozzátartozott a Luca napja. Apa ilyenkor felment a padlásra, és tiszta búzát hozott le egy szakajtóban. A mama meg tányérokra rakta, és megöntözte a szemeket. Karácsonyig olyan magasra nő a friss hajtás, hogy át lehet kötni pántlikával, és az asztalra rakni dísznek, a karácsonyfa alá. Apám közben szétnézett, hol tudna fenyőfát szerezni, mifelénk nem volt erdőség a Bácskában, a Szerémségből hozták a szerbek az ünnepre a fenyőt. Méternyi, kisebb fával tért egyszer haza a piacról, s hogy ne maradjon szem előtt, berakta a kamra sarkába. Én mindennap bekukucskáltam, s megnéztem, helyén van-e? Közben az egész család készült a nagy ünnepre. A mama a karácsony előtti napokban már nagyban sütötte a kalácsot. Akkor még nem a boltban vásároltuk a szaloncukrot, azt is ő készítette, mi csak csomagoltuk a Szülével, színes papírba. Egyikre, másikra jutott ezüstpapír is csillogó buroknak.. A dióba fél gyufaszálat tűztünk, és annál fogva függesztettük a faágra. Az arra való aranyburkot a mama rakta félre, év közben gyűjtögette. Aztán cémaszálra került a sok apró, koszorú alakú sütemény is, s fehér galambokként himbálódzott a sok habcsók. A nagyapa közben fúrt-faragott. Sajátkezüleg készített nekem játékot. Fababát faragott ki, amelynek Icaijába egy méternyi vesszőt húzott be, a végére krumplit szúrt, s a babát az asztal sarkára állította. Ha megbillentettem, akár félóráig is hintázott. Falusi örökmozgó. Aztán következett a legünnepi része a karácsonyi készülődésnek: a fa feldíszítése. Négyéves koromig magam is azt hittem, hogy a feldíszített fát angyalok hozzák har- sonázva, de utána már a mama megengedte, hogy én is részt vegyek a diszitésen. Gyakran eltűnődöm életem során: ugyan milyen lehettem abban a gyönyörűséges percben, amikor a gyertyafénnyel a szememben az angyalok hozta fában először gyönyörködtem. Gyertyafény? Két gyertyát gyújtottunk meg mellette, nem is az ágain. S alatta a szokásos ajándék, én mindig keztyüt kaptam, de állandóan elvesztettem. A mamának fejkendőt vett az apám. Teli torokból énekeltük a „Mennyből az angyalt”-t. Akkor még szigorú böjtöt tartottunk. Karácsony előtt a Szüle bablevest főzött, mákos gubát készített, előtte mézes fokhagymát ettünk, utána meg aszalt szilvát fogyasztott a család. Népi hiedelmek is éltek még abban az időben. Ezeket igyekeztünk pontról pontra betartani őseink iránti tiszteletből. Az ajándékozási örömök után a nagyapa bicskájával felszeletelt egy almát. A legszebbet, amit a mama kötényében behozott a fa alá. Tányérra rakta, aztán megindult az istállóba. A család némán követte. Az istállólámpa kormos fényére a tehenek felálltak, a lovak horkantottak. Minden állatnak járt egy szelet alma. Szultán, a félvak szürke, a kedvenc lovam az én tenyeremből ette meg. Érzem még néha most is a tenyeremben szája meleg bársonyát. A fejét a vállamra hajtotta. Beleborzoltam a sörényébe. „Szultán!’ Kaptak az almából a sertések is, a tyúkoknak, galamboknak meg kiszórta másnap a maradékot a mama, hogy ezáltal megvédje a vésztől a baromfit. Didergősen beleborzongok a régi pillanat szépségébe: együtt pihegett a ház! Karácsony volt, egy gyermek született Betlehemben, és a szeretet jóságával árasztotta el a szíveket. Királyok és pásztorok érkeztek hozzá arannyal, tömjénnel és mirhával. Szinte éreztem a végtelen csodát, amit a pillanat hordozott. Karácsony! Erre a régi karácsonyra gondolok az idei ünnepen, és abban reménykedem, hogy megtaláljuk végre egymás kezét. Kérjük Kedves Olvasóinkat, figyeljék a címzést, ott azt is feltüntetjük, hogy mikor esedékes az előfizetés megújítása!
