Amerikai Magyar Újság, 2004 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2004-11-01 / 11. szám
2004. november AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 Leltárt?- soha, semmiképp! Szokták mondani, hogy úgy fél, mint az ördög a szenteltvíztől. Ha a magyar nyelv ma is oly gazdagon fejlődne, mint egykoron, akkor ennek a kifejező szólás-mondásnak napjainkban biztosan születne egy hasonmása: „úgy fél, mint pártok és kormányok, az elszámolástól”. Tessék csak figyelni! Felsoroljuk a „felszabadulás” utáni kormányfőket a „rendszerváltásig”, emlékszik-e valaki is olyasmire, hogy egyetlen leköszönő kormányfő leltárt készített volna az ország állapotáról, és e leltárral adta volna át a kormányrudat? Dálnoki Miklós Béla, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Dinnyés Lajos, Dobi István, Rákosi Mátyás, Nagy Imre, Hegedűs András, Nagy Imre, Kádár János, Münnich Ferenc, Kádár lános, Kállai Gyula, Fock Jenő, Lázár György, Grósz Károly, Németh Miklós, Antall József egyike sem készített leltárt, sem az előtt, sem az után, hogy tisztségébe lépett! (A felsorolásban Nagy Imre és Kádár kétszer is szerepel, mert tartani akartuk magunkat a kronologikus rendhez.) A Kádár-Aczél rezsim idején a kormányok úgy váltották egymást, mint végállomáson a villamosvezetők. Az egyik lelépett a villamosról, a másik fellépett rá. Még azt sem igen tudták, hogy hányas számú az a villamos, amiről le-, vagy amire felszállnak. Amikor pl. Grósz lett a miniszterelnök, akkor az ország nyilvánossága előtt a Kossuth rádióban panaszkodott Berecz János, hogy a párt vezetőinek fogalmuk sincs róla, mekkora is az államadósság valójában... (Mielőtt folytatnánk, egy szóval indokát adjuk annak, hogy miért tartjuk helyesnek azoknak a véleményét, akik a Kádár rendszer helyett Kádár-Aczél rezsimet emlegetnek. Nagy tévedés ugyanis azt hinni, hogy Aczél csak a kultúrpolitikával foglalkozott! Például közvetlen titkos- szolgálati irányító befolyást is szerzett magának. Egy időben, az akkori főnök, Harangozó elvtárs idejében, a titkosszolgálat csúfheve az volt, hogy „Aczél-Harangozó Művek”. Volt idő, amikor miniszterelnökhelyettes is volt. Csak arra nem volt döntő súlyú befolyása, amibe taktikai okokból nem akart beleszólni.) Most megint ott tartunk, hogy nem tudja az ország, hogy mekkora is a tényleges államadósság. (Már hallom is a hangos tiltakozást, hogy ez rágalom, hiszen pontos számokat tettek közzé. Ez igaz, de azt nem tették közzé, hogy az adósság pénzügyi összetétele milyen, mik a kamat- és törlesztési feltételek. Egy adósságállomány - helyesebb lenne adósságteherről beszélni - nem csupán egy puszta szám! Legalább annyira fontosak az egyéb feltételek is, amikről hallgatnak... Ezek a feltételek döntik el ugyanis, hogy egy adósság mennyire előnyös, vagy káros az országnak.) De nem csak az államadósság érdemi adatait nem tudjuk. A rendszerváltás óta eltelt másfél évtized alatt egyik kormánynak sem volt fontos, hogy legalább sommásan összefoglalja, hogy kik voltak, mit akartak, mit csináltak, a kommunisták, a négy évtizedes uralmuk alatt. Miért buktak meg, ha egyáltalán megbuktak? Mi hová lett? Mi tűnt el? Mit miért tűntettek el? Mi volt és mi nem volt? Mi történt, és mi nem? Konkrétan pl. az igazságszolgáltatásban, a jogszabályok világában. Fel kell már vetni végre az eddig minden kormány által elsumákolt kérdést: mit kellett volna megőrizni, és mit kellett volna kigyomlálni. Érdemes elgondolkodni azon, hogy miért tabu a kommunista uralom érdemi értékelése. Ha valaki nem tudná, eláruljuk: a diktatúrából pont azt nem hozták át, amit meg kellett volna őrizni (pl. a közbiztonságot, a nagyon szerény de létező létbiztonságot, a népi ellenőrzést, a munkásőrség helyett a nemzetőrséget). Amit pedig ki kellett volna gyomlálni, azt megőrizték. Mindenekelőtt a korrupciót, és az elszámolás, a leltárkészítés rendszeres elsinkófálását. Nem kell hozzá sok ész, bárki beláthatja, egy országot helyesen irányítani anélkül nem lehet, hogy tisztában ne lennénk annak mindenkori állapotával. Márpedig jelenleg (is!) úgy folyik az ország irányítása, hogy sem az állapotokkal, sem a tendenciákkal senki sincs tisztában. Ennek a hazárdjátéknak a vesztese pedig megint csak a magyar nép lesz. Nagyon kockázatos dolog jósolgatni a történelemben. Vállalva a felsülés lehetőségét, mégis megkockáztatunk egy jóslatot. A szocialista kormány(ok) is úgy fognak kisurranni a politika színpadáról, hogy mindent (még szagot is — az újgazdag parvenü pacsulival kevert „after shave” bűzét) fognak hagyni maguk után, de leltárt nem. És a következő kormány sem fog átvételi leltárt készíteni! Hacsak a külhoni magyarok ki nem tudják követelni... Tehát, még mindig nem készült számvetés igényű ösz- szefoglalás arról, hogy kik voltak, mit akartak, mit csináltak, a kommunisták, a négy évtizedes uralmuk alatt. Miért buktak meg, ha egyáltalán megbuktak? Mi hová lett? Mi tűnt el? Mit miért tűntettek el? Ha ezzel is foglalkoztak volna a rendszerváltás utáni kormányok, sok minden kiderült volna. Pl. az, hogy az a pénzügyi szakember (D209 és társai), aki Magyarország nyugati kölcsönfelvételeinek útját egyengette, az nem a magyar érdekekért dolgozott, hanem a szovjet érdekekért és azoknak a nyugati pénzcsoportoknak az érdekeiért, akiktől a kölcsönök származtak. Ne felejtsük, nem Magyarországnak kellett a nyugati deviza, hanem a Szovjetúniónak. És aljas hazugság, hogy a magyar nép fogyasztott többet, mint amit megtermelt, hiszen Oroszország a „rendszerváltás” időpontjáig másfél milliárd dollár adósságot ismert el. (Mivel a számok neve a tengerentúl kissé eltér a hazaitól, számmal is leírjuk: 1500 000 000 dollárról van szó.) Ki kellene már állni a nyilvánosság elé, hogy hová lett a nemzeti vagyon fele. Ezt úgy könyvelték el, hogy „eltűnt”. Ezt az Orbán kormány későbbi gazdasági minisztere is megerősítette, annak idején, aki azelőtt a „privatizációs kutatóintézet” vezetője volt. (A második világháborúban a nemzeti vagyonnak „csak” 40 százaléka pusztult el!)
