Amerikai Magyar Újság, 2004 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2004-07-01 / 7-8. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2004. júL- aug. monkéréstől való félelemből - ki tudja!?), s mint mesélted, rengeteg keserű tapasztalat után, Marseille-ben elszegődtél egy francia hajóra. Hosszú bolyongás után azonban, torkig lévén a tengerrel, Indokína Szaigon nevű kikötőjében odahagytad, s mint építésvezető, egy gumigyárban találtál munkát. Első jelentkezésed idején még ott voltál, s úgy tűnik, a lehetőségekhez mérten, kellemes környezetet alakítottál ki magadnak. 1948, december 5,-i leveledben ez áll: "Olyan jó most a kis szobámban ülni és írni! A gyárból a gépek zúgása hallatszik, az ablakomon beragyog a napfény, a hegyek ködfátyolon át integetnek felém, valahol tam-tam szól. És én itt ülök egyedül, és nem tudom, mit kezdjek a mérhetetlen boldogságommal. Ujjongani, futni, hangosan nevetni szeretnék, s csak itt ülök, kezemben a tollal, és könnytől homályos szemem nem is látja a betűket, melyeket magának rovok, drága, jó Éva. Fogadja tőlem ezt a levelet, mint egy csokor virágot, mely elviszi a szeretetemet. És soha ne feledje el, hogy egy szomorú fiatalember valahol, a messzi Indokínában, egy csöndes kis szobában magára gondol." 1949, március 2.-án: "Kicsi képe, amit küldött, itt van előttem most és mindig, bár jobban szeretném, ha Maga lenne itt, és személyesen mondhatnám el a gondolataimat." "Egy éjjel nagyon szépet álmodtam Maga felől. Biztosan kíváncsi lenne rá, de nem írom meg, hogy mit. Beszélt is hozzám édes, csengő hangon, s azt a hangot azóta is sokszor egészen tisztán hallom. Kérem, gondoljon rám sokat, mert én állandóan magára gondolok!" 1949, június 14-én - már tegező formában: "Köszönöm Kedvesem az örömet, melyet leveled- del szereztél. Légy hű, gondolj rám sokat. Szeress úgy, mint én szeretlek téged. Az Isten jó, nem fog sokáig tartani a távoliét, s akkor nagyon boldogok leszünk! Az ég áldása legyen lépteiden. Imádkozz a távolban te is, miként én imádkozom, hogy minél előbb találkozzunk, és következzék el az a forrón óhajtott idő, amikor nem kell elválnunk többé soha, soha! Ölel, csókol halálosan szerelmes, hű barátod, Dezső." De aztán zavaros idők következtek. A franciák és a vietnámiak között elromlott a viszony. A gumigyárat otthagyva, katonának kellett menned (minden valószínűség szerint az Idegen Légió kötelékébe). 1949, augusztus 2. "Többet szenvedek, mint Krisztus Urunk a keresztfán. Indokína területe ingovány, dzsungel. Ezeket a helyeket járjuk reggel 6-tól este 7-8-ig, 15-20 kilós felszereléssel. Egy cipő és egy rövidnadrág, ez az egész ruházatunk. Borzasztó a meleg. Most palántázzák a rizst. Hol derékig, hol nyakig vagyunk a rizsföldeken az iszapos vízben. Ilyenkor szoktak a sűrűből előbújni és ránk lőni a partizánok, s mi ott állunk a sár közepén a sok halottal és sebesülttel. Mikor hazaérünk, vacsora után, fogja mindenki a szúnyogolajos üvegét, és megy az őrség helyére. Minden harmadik este kell őrséget állni. Négy órát tartózkodunk ott, de utána olyanok vagyunk, mint a kifacsart mosogatórongy. De ez még mind jó volna, ha egy kényelmes ágyban pihenhetnénk ki a fáradalmainkat, de csak a kemény föld van és egy pokróc. Borzalmas dolgok történnek! A vietkong katonái csúsz- nak-másznak, mint a kígyók. Éjjel, zaj nélkül dolgoznak, és az ember akárhogy figyel, csak azt veszi észre, mikor egy 'coupe-coupe' csapódik a nyakára, de akkor már késő. Sok magyar bajtársam veszítette már így el a életét. Hidd el Évikém, ha Te nem lennél, már elhagyott volna az erőm, de az a tudat, hogy szeretek , ha messziről is, egy tündérkét, megkeményíti az izmaimat." Aztán már a kétely és lemondás hangja: "Még 18 hónapom van hátra, s akkor újból civil leszek. Ha neked közben akad valakid, nyugodtan mondjál le rólam, ne aggódj értem. Talán jobban fog sikerülni az életed. De én téged, ha az Isten megsegít, mindenképpen meg foglak találni, olyankor, mikor nem is sejted, és akkor legalább annyit engedjél meg, hogy kezembe vehes- sem a kis, fehér kezedet, belenézhessek két gyönyörű szemedbe!" És utoljára, 1949, december 12-én: "Tegnap azt hallottuk, hogy 4-5 nap múlva el- hagyjuk ezt a pokoli helyet és visszamegyünk állandó posztunkra, Tan Tan Donba. A hír megfiatalított mindnyájunkat. Nagy kő esett le a szívünkről, mert itt tölteni a karácsonyt rettenetes lett volna. Tudod, aranyos Évike, a karácsony még nekünk, trópusokon élő katonáknak is, kedves ünnep." "Otthon már biztosan fehérbe borult a természet. Itt viszont most jön a nyár, a nagy meleg. De ha Isten megsegít, a jövő karácsonyt már nálad fogom tölteni". * Két utolsó leveledben "hosszú hallgatásomat" panaszolod. Igen, hallgattam, mert nem tudtam mit írni. Az élet ugyanis körülöttem sem állt meg. Az egyetem földtan szakára iratkoztam, és beleszerettem egyik kollégámba, össze akartunk házasodni. Nagyanyám, sokat tapasztalt asszony lévén, napról napra sürgette a "helyzet tisztázását", mert attól félt, hogy ez a fölfokozott távszerelem egy napon tragédiába torkollhat. * * 1950. április 7-én nagynehezen rászántam magam az őszinte vallomásra. A Gondviselés azonban, mely néha beleszól az emberek életébe, úgy határozott, hogy ezek a kiábrándító sorok már ne kerüljenek a kezedbe. Két hónap elteltével visszaérkezett Budapestre a levelem az alábbi megjegyzéssel: "Rapatrié le 6.5.50, sur Laktev". vagyis hazaszállítottak "Laktey"-ba, amit azóta is hiába keresek a térképeken. (Lehet, valami katonai telepről volt szó). De kit "szállítanak haza"? Azt, aki súlyos sebesült (beteg) vagy idegösszeroppanást kapott, mint később sok amerikai katona is Vietnámban. * Eddig a történet. Valószínűűleg meghaltál, mert se tőled, se felőled nem érkezett többé hír.
