Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-07-01 / 7-8. szám
22 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2003. júl.- aug. "Mint befagyott tenger..."- s elképzelve azt a nagy, selymes dermedtséget meg a párákon narancsvörösen átizzó napot, - szépen én is belesüppedtem a végtelen tájba. "De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, Csapiár és csapiámé nagyokat alhatnak, Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjük a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat". * A legaltatóbb képzeletbeli vidék azonban a virágos rét. Egy idő óta estéről estére búzatáblák között sétálok. Nem nyári hőség van, tavaszi szellők lengetik a friss hajtásokat s a virágszirmok harmattól csillognak. Fehér margaréták, sárga kankalinok, kis, kék fejükkel az ibolyák, veronikák. A levegőben áttetsző szárnyú káposztalepkék, szitakötők, egy-egy barátságosan döngicsélő méhecske... Kedves Barátom! Ha ma este nem tudsz elaludni, gondolj rám, és gyere velem erre a határtalan, virágos rétre! Lehet, hogy cipőd nedves lesz a friss fűben, de szíved megtelik derűvel, békességgel. Erre nem járnak emberek, ide nem érkezik semmi bosszantó hír. Milyen pompás érzés leheveredni a gyepre és nézni a szemfájdítóan kék eget, amit a "Háború és béke" főszereplője, Andréj herceg is csak az austerlitzi csatatéren, sebesült-tehetetlenségében fedezett föl. Milyen jó teli tüdővel szívni a virágok illatát, a napsugarat! "Hallod?.. A kakas.. A harang...A páva szól... S a szamár is, messze, messze... Feketén cikáz a fecske Szalagként vonul a távoli nyárfasor." Hol van már a metropoliszok esztelen rohanása, a haszontalan csatározások? Hová tűnt a harsogó öröm? Hová a gyász? Mire Francis Jammes versének végére érsz, föl- szív mindent a mámorító ragyogás... Nyári utazás A nyár köszöntget be a nyitott vonatablakon a függönyt lengetve. Kevés csodálatos érzés van egy ilyen nyári utazásnál. Mintha egyhelyben ülnék, s a táj forogna körülöttem harsány színeit mutogatva. A közelben akácok, távolabb egymás mögött ballagó jegenyék, a réten tehenek néznek bámuló szemmel a robogó vonat után. Kitekintek az ablakon és ilyenkor mindig vizsgáztatom magam. Tudom-e még a mezőgazdaság különböző növényeinek nevét, vagy elfelejtettem már a sok velejáró munka nehézségeit is, a verejtékező görcsös nyári fáradsággal. Látom: a rozs már aratásra éretten hajtja le kalászát, s tudom, ez homokos terület errefelé. Amott a búza sárgállik, rövidesen kasza alá érik. Kasza alá? Van még kaszás?. A távolban, a tanyákon túl, egészen a látóhatár alján olyan a sárga repcetábla, mintha valaki ünnepi szőnyeget terített volna az alkonyat elé. Beint az ablakon egy levendulatábla. Már virágzik. Olyan kábító az illata, hogy be kell hunynom a szemem egy pillanatra. De csak egy villanás az egész, mintha álom lenne, aztán már újra kukoricaföldek között robog a vonatunk. Térdig ér a kukorica, ilyenkor, régen, még a nagyapa idejében mezítláb kapáltam én is a többiekkel. Kivonult az egész család, mert mifelénk a legnagyobb szégyen az aratásra gázosán hagyott kukoricaföld volt. A kukoricakapálás mindig egyik meghatározó eseménye volt a falusi életnek. Hasonlóan az aratáshoz vagy a szüreteléshez, ehhez kötötték a nevesebb történéseket. “Ez akkor volt, amikor kapálni mentünk... Vagy: szeptemberi szüretkor esett meg...” Emlékszem fájós derekunkat egyenesítve bandukoltunk be délben a kis tanyára, s leültünk az akácfa hűvösébe, ott fogyasztottuk el az ebédet. A mama a vödör friss vizéből meregetve a tenyeréből locsolgatta arcát, s mesélte boldogan a szomszédasszonynak, aki napszámban vállalta nálunk mindig a kapálást, hogy az ő kisfia milyen nagyeszű gyerek, s milyen jó bizonyítványt hoz majd haza az újvidéki gimnáziumból Vidivdán napján. Meg hogy ő személyesen ismeri az iskola szakállas igazgatóját, a pópát, aki vele magyarul beszélgetett... Én restelgetve hallgatom a mama dicsekvését, s azon tűnődöm kissé remegve, milyen is lesz az a bizonyítvány, elképzelhető még az is, hogy valamelyik tantárgyból pótvizsgára utasítanak, s akkor nem merek többé a mama szeme elé kerülni. De bevallom, a szerb tanáraim jóindulatuak voltak hozzám, még matekból is átengedték azt a régi, buksifejű, szeplős parasztgyereket. Figyelem most a vonatablakból: látok-e kapásokat a kukoricaföldeken? Mert ma már nem kapálnak, hanem vegyszereznek. Lepsény határában járunk, amikor teljesül a kívánságom: kisebb csoport kapást fedezek fel a harsogóan zöld táblában. Befejezték a napot, alkonyodott, hazafelé tartanak, s kapájukkal integetnek felém. Az a kék kötényes öreg asszony, aki fáradtan lépeget a sor végén, mintha a mama lenne. Rámnevet.
