Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-11-01 / 11. szám
2003 november AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 19 P. Miskolczy Kálmán: Borromei Szent Károly A tridenti zsinat (1543-63, közben tízéves szünettel) négyszáz esztendőre megszabta a katolikus egyház hitbeli és fegyelmi életét. E sorok írójának generációja ennek a zsinatnak a szellemében nőtt fel. A középkorból az újkorba lépő egyház kétségkívül reformokra szorult. Luther Márton és Kálvin János reformja azonban sokban eltért a katolikus egyház hitrendszerétől és tradícióitól. Egyes történetírók a tridenti zsinat utáni korszakot “ellenreformáció” néven emlegetik. Helyesebb, ha “katolikus restaurációról” vagy “katolikus reneszánszról” beszélünk. A katolikus egyház megreformálta önmagát: “lefixálta” a katolikus igazságokat - ezt jelenti a “dogma” szó, és helyreállította az evangéliumi egyházfegyelmet. Ez utóbbi “írott maiasznak” bizonyult volna, ha nem lettek volna buzgó, szent életű püspökök, akik egyházmegyéjükben keresztülvitték a zsinat határozatait, dekrétumait. Ezek között a legnagyobb kétségkívül Borromei Szent Károly volt. Hatását és eredményeit csak Loyolai Szent Ignáccal és rendjével, a jezsuita renddel lehet összemérni. Mint Milánó püspöke, egész Észak- Olaszország és Svájc déli részének katolikus “restaurációját” irányította és hozta létre, például szolgálva az akkori katolikus országok püspökei számára is. A tridenti zsinat végén Borromei Károly még csak 25 éves volt, s mint az akkori pápa, IV. Pius unokaöccse, kardinális és pápai legátus a különféle országok, egyházi szervezetek és szerzetesrendek felé. A reformot önmagán kezdte, elfoglalta püspöki székhelyét Milánóban, ahol a nép kitörő örömmel fogadta, mert már nyolcvan éve nem láttak püspököt maguk között: a reneszánsz püspökei világi életet éltek, helynököt tartottak és csak az egyházi javadalom és jövedelem érdekelte őket. Károly egyházmegyei zsinatot tartott, papnevelő szemináriumokat nyitott: e téren az elsőt, mert bár számunkra különösen hangzik, az akkori papságot a plébánosok készítették elő a szentelésre, vagy iskoláik elvégzése után kérték felszentelésüket. A gyermekek tanítására bévezette a “Vasárnapi iskolákat” lehetőleg minden plébánián. Élete vége felé 740 helyen nyolcezer hitoktató foglalkozott kb. 40 ezer fiatallal. Fáradhatatlanul látogatta a plébániákat, hogy ellenőrizze a zsinati reformok végrehajtását, tanítva, intve, ha kell bütetve. Mindenről jegyzőkönyveket készíttetett, leveleinek gyűjteménye a milánói Ambroziana Könyvtárban száz kötetet tesznek ki. De különösen nagynak bizonyult az 1576. évi milánói pestisjárvány idején: amikor a civil hatóságok majdnem mindnyájan elmenekültek a városból, ő helyén maradt s palotáját, minden vagyonát a betegek megsegítésére fordította, maga is beállván az ápolók közé, irányítva a népkonyhák működését. Volt úgy, hogy 70 ezer ember napi táplálékáról gondoskodott. A szentmiséket a város-terein vagy utcakeresztezéseknél tartotta. Man- zoni, a híres olasz író “Jegyesek” című regényében megható emléket állít a hős lelkű püspöknek. Ennyi munka mellett nem csoda, hogy egészsége megrokkant. Halála közeledését érezve még elment egy remeteségbe lelkigyakorlatot és életgyónást végezni. A betegek szentségét teljes öntudattal felvéve 1584. november 3-án halt meg, mindössze 46 éves korában. Szent Ambrus mellett ő Milánó legnagyobb püspöke és a város büszkesége. Ünnepét az egyház november 4-én tartja. * Életéből való anekdota: Szabadidejében szívesen bi- liárdozott. Egy alkalommal valaki megkérdezte tőle, mit tenne, ha egy angyal azt a hírt hozná, hogy egy óra múlva meg kell halnia. A Szent így felelt: “Tovább biliárdoznék.” Nyilván jól el volt készülve a halálra: szokott napirendjéből egy ilyen hír sem zökkentette volna ki. “Adósai vagyunk 1956-nak, de adós a művészet is, hiszen nem olvashatunk egyetlenegy regényt sem 56-os hősről és egyetlen egy megrendítő dráma sem született, pedig hány és hány egyéni sors adhatna erre példát. ... Nem felejtjük, hogy mi történt Magyarországon 1956-ban: előbb a terror, aztán a kommunista őrület tombolt. ... Nem felejtjük, hogy mi keresztény nép vagyunk és ekként gondolkodunk, de a szabadság ellen vétők nevét és tetteit nem felejtjük. ... Nem felejtjük, hogy mi volt negyvenhét éve a legtöbbet mondott két szó e napon: ruszkik haza! ... Elvárható-e, hogy forradalmár és elnyomója, a foglár és a fogvatartott ugyanúgy emlékezzen a sorsfordító időkre? Mondjuk ki: nem várhatjuk el! ... Történelmünk közös, az abban viselt múltunk nem. ... 56 üzenete a fiataloknak az, hogy nincs személyes, egyéni boldogulás a közösség és a nemzet boldogulása nélkül.” (Idézetek Dávid Ibolya, Széna téren elmondott beszédéből.) * KÉRJÜK, ÚJÍTSA MEG ELŐFIZETÉSÉT!
