Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-10-01 / 10. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2003 október vott a zsúrok szokása is. A tenyérnyi lakásban fal mellé toltuk a bútorokat, Nagymama süteményt sütött, s Anyu meghívta (némi honorárium és uzsonna ellenében) a volt földbirtokos "Ottó bácsit" zongorázni. Az is előfordult, hogy valamelyik egyetemista fiú szolgáltatta a "talp alá valót". * Hogy miért mesélem el éppen most mindezt? Mert a "múlt ködéből", 50 év távolából, váratlanul föl- bukkant valaki régi, táncos gavallérjaim közül. Nem találkoztam még vele, csak a levelezés indult meg köztünk - nosztalgikus örömmel. Gondolom, ha váratlanul összefutnánk, aligha ismernék rá a művészi hajlamú, tele-élet építészmérnök- hallgatóra, aki ügyes akvarell-illusztrációk kíséretében ilyen verset rögtönzött az emlékkönyvembe: "Robogva, topogva kacagva, zokogva égni! Lábra lépni, testet rázni, földig ázni, lovacskázni és... mellet verve, szédülten lesve, rímeket keresve, énekelve... hosszú nagy való verset írni, táncolni, szeretni, élni, sosem pihenni." (1947. farsang. Scultétv János) A szöveg gyöngybetűs sorai közé (az írása azóta sem változott) cilinderes négerek szaxofonjai ékelődnek, s ropja, ropja a táncot mindenki köröskörül - az afrikai majmoktól a prémbundás eszkimókig... Ha már kezemben az emlékkönyv, hadd lapozgassam tovább, hogy lássam, milyen bölcsességeket írtak belé az akkori "szépreményű" urak és hölgyek. Természetesen, nem bizonyult mindegyik zseninek. Némelyik legföljebb olyan szellemes volt, "mint a temető éjjel". Ilyen rigmusok is előfordulnak: "Hogyha Pinokkió nem fabábú lenne, akkor téged, Évi, igazán szeretne". Vagy: "Két csónak úszik az élet tengerén. Az egyikben Te ülsz, a másikban én. A két csónak egymástól elszakad. De a mi barátságunk örökre megmarad." Hogy ne is említsem az alábbi sorokat: "Utolsó lapra írom a nevem. Utolsó legyek, kit az életben elfelejtesz." Akadnak azonban szép, komoly gondolatok is. leginkább az annyi fájdalmon és viszontagságon átment "felnőttektől". Szeretett Keresztanyám -aki akkor már túl volt a második rákoperáción-, szabályos, dőlt kalligráfiával ezt írta: "Minden eltávolodik tőlünk, mikor öregszünk, csupán Isten közeledik hozzánk..." (René Bazin). S még hozzáfűzte: "Ezért jó, ha elébe sietünk!" Öregség? Negyvenes éveit taposta. Én most több mint negyedszázaddal vagyok idősebb nála! Ő az én koromban már régen kint pihent a Farkasréti temetőben, Nagyanyámmal egy sírban, aki jellegzetes, szaggatott betűivel (túl a kilencvenen!) csak ennyit jegyzett az első oldalra: "Drága unokámnak igaz szeretettel, Nagymamád. 1946. november 28." (A dátumból kiviláglik, hogy az emlékkönyvet 17. születésnapomra kaptam). Készült rólam akkortájt egy fénykép is: kék babos szoknya, fehér buggyosújjú ingváll, fekete pruszlik. Hajam elől fölmagasítva ("Karády-frizura"!), szalaggal átkötve. Lábamon divatos "teletalpú" szandál. * Bizony, magam sem vettem észre, mennyire elkalandoztam eredeti témámtól, a "Mérnök-teáktól", "Balas- sa-teáktól"... Testvérem nem lévén, gyakran gépészmérnök- hallgató unokabátyám, Meszlénvi Attila kísért el a tánc- mulatságokra, magával hozva legjobb barátait is: Dicit, Rucát. (Micsoda becenevek!) Hozzám akkor "túl komolyak", "túl idősek" voltak ezek az egyetemista fiúk. Néha bosszantott is felnőttes modoruk. Az építészek -a maguk bohémségével- még csak-csak, de a "kockafejű" gépészek, akik a matematikai problémákon túl a klasszikus zene iránt is érdeklődtek! Bach, Händel... micsoda unalom! Attilával csak két alkalommal találkoztam 1956 óta. Midőn 92-ben ellátogatott budapesti irodalmi estemre, első pillanatban meg sem ismertem. Sovány lett és beteges. Megártott neki a hajszolt élet és a rengeteg cigaretta. Idén nyáron már csupán sírjára tehettem néhány szál virágot. Az emlékkönyv lapjáról szomorúan mered rám az általa idézett Reményik-strófa: "Tudod, mi fáj nekem Testvér? Dehogy tudod. Bár senki sem jutott Lelkem leikéhez Nálad közelebb. De amit adtam Neked: csak jelez, Jelez, jelez. Ember embernek adhat egyebet? S a jelez mögött egy egész világ van. Mindentől elrekesztve, önmagában." (Budapest, 1946. december 31. "Kis húgomnak szeretettel...")
