Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-09-01 / 9. szám
2003 szeptember AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 13 „Emberebb ember — magyarabb magyar” Fáy István 1940. szeptembert írtak, amikor gróf Teleki Pál a nagy tudós, államférfi, a példamutató hazafi és mindezen felül a magyar ifjúság, a cserkészet szellemi irányítója összehívta a mozgalom vezetőit Ábrahámhegyen, hogy lemérjék három évtized munkájának eredményét és megállapítsák további céljukat a háborúba sodródott Európa légkörében. Ezt abban a néhány szóban fogalmazták meg, amit írásom címe mutat. Elhatározásuk nagy bölcsességre vall, mert akik így döntöttek tisztában voltak vele, hogy aki igaz magyar akar lenni, az mindenekelőtt igaz ember, azaz keresztény és művelt európai kell legyen, a szó legnemesebb értelmében. A cserkészet ugyanis nem teória hanem magatartás, életforma, melynek gyakorlata a szeretet és az Újszövetségre felépített erkölcs. Éppen ezért félt tőle és üldözte mind a pozitív, mind a negatív előjelű szélsőség. A szövetség 1948-ban történt megszüntetése és vagyonának elkobzása idején, az emigrációban már három esztendeje, megszakítás nélkül folytatta munkáját, melynek a mai napig felmutatható hihetetlen eredményeit közel 6000 tagja és 300 vezetője bizonyítja. Mindez a vezetők éjt-nappá tevő munkájának köszönhető, akik fiatalságunkat megtartották magyarnak és kereszténynek, s ezáltal építették fel múltunkra a jövőt. Bodnár Gabor, a szövetség időközben elhunyt ügyvezető elnöke e nagy eredmények tudatában indult el Magyarországra, ahol 1988 őszén a szegedi Móra Ferenc Múzeumban tartott program-adásával újra indította szülőhazánk cserkészmozgalmát. A következő nyáron Filmoreban már 26 magyarországi tisztjelöltét képeztek ki, hogy vezetésre hivatottként térjenek haza, mint a felélesztendő cserkészet megszervezői. Néhány hónappal később az ügyvezető elnök hat- vankilenc évét meghazudtolva útnak indult a Felvidékre és Erdélybe, hogy tájékozódjon az ottani hangulatról és lehetőségekről. Útjának eredménye várakozáson felüli reményt adott és bebizonyította, hogy az igaz magyarokat, hagyományainknak, anyanyelvűnknek és nemzeti kultúránknak letéteményeseit nem lehet országhatárokkal szétdarabolni, vgy megsemmisíteni. így született meg a terv, hogy az anyaországi, felvidéki és erdélyi tisztjelöltek számára Ausztriába^», Gráctól északra, a szép fekvésű Eibisbergben rendeznek kiképző táborozást, gyakorlati és elméleti síkon. A választás azért esett erre, mert 70 tisztjelölt útiköltsége az USA-ban lévő Fiimoréba, az intézmény a- nyagi helyzetét súlyosan érintette volna. A kiképző tábor eredménye minden téren igen nagy sikerként könyvelhető el, úgyhogy végre a megszállt területe-1 ken is megindulhatott á rendszeres magyar cserkészmunka. Sikerük a résztvevő tisztjelöltek nagy szorgalmán és lelkesedésén kívül elsősorban Bodnár Gábor és nagyfelkészültségű munkatörzsének az érdeme. Bizonyítják ezt az alább idézett levélrészletek is, amelyeket az új tisztek hazaérkezésük után írtak hálájuk kifejezéseként, íróik nevét nem említem meg, mert valamennyiünk előtt ismertek a Kárpátmedencében uralkodó ellenséges indulatok fajtánk iránt. Szóljon hát először egy felvidéki, akitől megtudjuk, hogy milyen kiváló módszerrel osztották őrsökbe a résztvevőket — Több, mint hetvenen érkeztünk a táborba: Magyarországról, Csehszlovákiából, Erdélyből és Németországból, sőt még Amerikából is. Öt fiú és öt lányőrsre osztottak be minket. Én a „Komondor” nevű Őrsbe kerültem hatod- magammal. Ezek mindegyike a történelmi Magyar- ország más részéből származott. Én a felvidéki palóc, egy kolozsvári egyetemista, egy testnevelő tanár Kecskemétről, Sátoraljaújhely mellől egy fiatalember, egy debreceni tanár, Székes- fehérvárról egy vasutas, valamint egy bencés szerzetes alkottuk a csoportot. Ezt követi egy leánycserkész bensőséges vallomása a valamennyiüket összekapcsoló közös célról és szerétéiről. — A szívünk és a célunk közös volt. Összekapcsolt valamennyiünket — a világ bármely sarkában éljünk is — a közös anyanyelv, a közös történelem, a közös kulturális örökség és a jövőbe vetett közös reménység. A reménység, hogy a magyarságnak és a magyar cserkészetnek van mondanivalója a világ számára. De ez a reménységünk, sőt hitünk nem más nemzetek felé fordítja figyelmünket, hanem elsősorban a saját fajtánk felé. Egy kolozsvári résztvevő a vezetők felelősségéről és elhivatottságáról szól, azonkívül arról, hogy mindannyian testvérek vagyunk az egy igaz Isten hitében, egymás támogatásában és a krisztusi szeretetben. — Itt tanultam meg, hogy a vezetés egyenlő a szolgálattal. De gyakorlatban most láttam először, hogy a szolgálat mennyi alázatot, önfegyelmet, lemondást igényel. Eddig még nem volt olyan élményem az öku- menizmussal kapcsolatban, mint itt a táborban. Ennyire természetesen nem éreztem soha. Otthonteremtő volt! (Ennél sokkal több, de most
