Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-07-01 / 7-8. szám
Fáy István: Az első magyar szent 2003. júl.- aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 (Folytatás az 1. oldalról) Idén lesz 965 éve, hogy első királyunk, a szentként tisztelt István elhunyt. Tizenöt évvel ezelőtt, a kilencszázötvenedik évfordulóról az egész keresztény világ megemlékezett. Erős hitét bizonyítja, hogy hazánkat a Szűzanyának ajánlotta fel arra kérve, vegye azt oltalmába. Történelmünk vérzivataros évszázadainak túlélése igazolja, hogy Nagyasszonyunk soha nem hagyta el hűséges népét. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy a sok viszontagságot átvészelve ma is élünk. Mária Terézia a XVIII. század hetvenes éveinek elején elrendelte nagy elődje, István névnapjának megünneplését. Nem lehet tudni meddig tartott ez a szokás, de nem gondolom, hogy II. József és az őt követő uralkodók idején megemlékeztek róla, 1867 után viszont újra nemzeti ünneppé vált augusztus 20. Különösen a két világháború között, amikor a trianoni tragédia a szent királyra való emlékezést a jövőben való hit és a nemzeti öntudat erőforrásává tette. Ennek központjában a Szent Jobb Körmenet állt, melyet a meg- csonkítottságában is büszke nemzet páratlan pompával tartott meg. A keleti színek és a történelmi hagyományok e gyönyörű demonstrációján az államfő és az ország első zászlósura, a hercegprímás vezetésével az egész nemzet részt vett, főrendjeinkkel, a törvény- hozás tagjaival, honvédségünkkel, azonkívül az egyes országrészek pompás népviseletébe öltözött képviselőivel együtt, ami külföldi túristák ezreit vonzotta fővárosunkba a kegyelet megnyilvánulásának e nagy ünnepén. Egy pillanatig sem vitás, hogy országalapító királyunk méltó az impozáns megemlékezésre. Államszervező géniusza nélkül fajtánk a honfoglalás'után hamarosan elpusztult volna, mint elődjei, a hunok és az avarok. A Kárpát-medence elfoglalását követő első évtizedek a Nyugat felé való tájékozódással és felderítéssel teltek el. Ezek a „kalandozások" azonban nem rablóhadjáratok voltak, mert az ilyesmi népünk karakterétől nagyon távol állt. A nyugati portyázások elkerülhetetlenné tették az ott élőkkel való összecsapásokat, melyek megsemmisítő győzelmei, különösen a 954-es, elsöprő és ellenállhatatlan erejű magyar hadjárat után a német törzsek összefogott ereje 955- ben Augsburgnál, egy nem túl jelentős vereséget mért a magyar haderő kisebb részére. Ebből vonta le nagy reálpolitikusunk, Géza fejedelem a történelmi tanulságot és ezt adta át fiának, Vajknak, aki felelőssége tudatában, mint hitének harcosa, teljes erejével fogott neki, hogy országát az európai keresztény nemzetek közösségébe építse be. Mindenekelőtt felismerte, hogy kétfelé, — azaz nyugat és kelet irányában — képtelenek lennénk adott esetben egyszerre harcolni. Történelmi tapasztalatok viszont azt bizonyítják, hogy a veszély kelet felől sokkal nagyobb, tehát ott kell résen lenni. Ugyanakkor a németek felé békés úton is biztosítani lehet hazánk fejlődését. Ezért vette István feleségül II. Henrik, (később Szent Henrik) húgát, Gizella hercegnőt. Az ifjú király talán úgy vélte, hogy néhány emberöltő alatt, szomszédaink egyesült ereje elpusztítja a mindössze száz éves birodalmat. Ez volt az oka, hogy behívta a nyugati szerzeteseket, akik térítésükkel és tanításukkal támaszai lettek a felesége kíséretében érkezett német lovagokkal együtt, a nemzet és a nemzeti kultúra ellenében. A Cluny reform által megtisztult egyház harcosai a XI. században Szent Benedek rendjének szerzetesei voltak, akik hitükért az életüket is bármikor feláldozták. Hűségük és munkásságuk jutalmául, a ke- resztségben István nevet kapott király hatalmas birtokokat adományozott nekik, főleg a Dunántúlon, melyeknek védelméről is gondoskodott. A hitvalló fejedelem tisztán látta, ha a kereszténység felvételét megfelelő ütemben, zökkenésmentesen akarja végrehajtani, feltétlenül találkozik belső ellenállással és ez sok magyar vérbe fog kerülni. Ez be is következett Koppány, Vata és Ajtony lázadásai alkalmával, akik nemcsak az évszázados, vagy talán évezredes hagyományokat védték, hanem féltették az országot és fajtájukat az idegen hittérítőktől, s löva- goktól. Azonkívül Koppány a régi szokásjogra hivatkozva, mint trónkövetelő lépett fel. István mindezek ismeretében nem magyaráz- gathatott, mert tisztában volt vele, ha az uralkodó ilyet tesz az gyengeség, vagy habozás jele. Bizonyosan nagy lelki küzdelmei lehettek, tudva azt, hogy véreinek ezreit kell feláldoznia a magyarság idegen befolyás alá kerülő, kétes jövőjéért. Ezek után került sor a lázadások vérbe fojtására, pedig Koppányék a magyar érdekekért léptek síkra, és ők is csak egy Istenben hittek. Közben legfontosabb államalapító munkája a közigazgatás megszervezése volt, melynek során 39 várispánságot alapított, a későbbi vármegyék elődeit. 1001-ben Asztrik apátot Rómába küldte, hogy a Szentszéktől engedélyt kérjen újabb püspökségek és érsekségek alapítására. ll.Szilveszter pápa nem csak engedélyezte ezt, hanem apostoli koronát küldött Istvánnak. Ez volt a legnagyobb jelentőségű elismerés Európa felé, mert a pápa mint „pontifex maxi- mus” e jelképpel a százéves Magyarországot egyenrangúvá tette valamennyi keresztény birodalommal, így hazánk — névleg — nem lett egyetlen más uralkodó hűbérese sem. A szomszédos országok uralkodói ezek után kénytelenek voltak a döntését elfogadni, mivel a fegyver nélküli pápa kezében volt a félelmetes exkommunikáció joga, amit
