Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-04-01 / 4. szám
2003. április AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 17 Egész Európa forrong és a felvilágosodás felébresztette a népeket, csak a mi Nem parádézott Debrecenben a „flamingókkal”, akik az utolsó csepp vérig akartak harcolni, természetesen nem a saját vérük utolsó cseppjéig. Szívből megvetette ezeket a demagógokat. Haláláig hű maradt elveihez és végigharcolta nemzete élet-halál harcát. Isten pedig megadta, amit az egyik gyönyörű versében kívánt: (Egy gondolat bánt engemet...) Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szívemből, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acéli zörej. A trombita hangja, az ágyúdörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra, S ott hagyjanak engem összetiporva, Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes lassú gyászzenével És fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent Világszabadság. Meteor volt ő, aki beleesve a közegbe, mely a sors rendelése szerint végzete volt, ragyogó fénybe bontotta a magyar eget és elégette magát az ország és népe jövőjéért. Mi pedig hálátlan utódok nem tehetünk más, csak azt, amit ő jövendölt 1848 már—Kolozsvár szívében, az Evangélikus-Luteránus Egyházkarület püspökségének udvarán átadták az újonnan felépített ingatlant. A két emelettel és manzárd-résszel rendelkező épület nemcsak az evangélikus egyház, hanem Kolozsvár egész magyar közösségét fogja erősíteni a jövőben — hangsúlyozta Mózes Árpád püspök. Az új épületszámy első emelete a püs- pökségi irodáknak ad helyet, a második emeletet szolgálati lakrésznek szánják, a manzárdon pedig társalgót és vendégszobákat rendeznek be. —Görgei Gábor magyar kulturális miniszter Márai Sándor-díjat adott át Bordás Győző újvidéki író, folyóirat-szerkesztő, Rakovszky Zsuzsa költő, műfordító és Szilágyi István Kolozsvárott élő Kos- suth-díjas írónak. Pató Páljaink és „magyar nemeseink” alszanak. Ezeknek kiáltja oda a költő: Magyar vagyok s arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! S minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért e világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatban is nemzetemet! Ez a vallásos hit váltja ki belőle csodálatos sorait, melyekben életét ajánlja fel hazájának: Tied vagyok, tied hazám! E szív, e lélek; Kit szeretnék, ha tégedet Nem szeretnélek? Szentegyház keblem belseje, Oltára képed, Te állj, s ha kell: a templomot Eldöntőm érted... A legigazibb akkor, amikor látja, hogy mindenki elhagyta a magyarság szent ügyét. Ez a megható kiáltása egy hitvallással felér: A Kárpátoktól le az Aldunáig Egy bősz süvöltés, egy vad zivatar! Szétszórt hajával, véres homlokával Áll a viharban maga a magyar. Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én. Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb Minden népek közt a "föld kerekén. Végső reménye az Erdéllyel való unió, mert ebben a haza nagy megerősödését látja: A porszemet, mely csak magában áll Elfújja egy kis szellő, egy leheilet, De hogyha összeolvad, összenő, ha A porszemből szikla alakul, A fergeteg sem ingathatja meg, Fontoljuk ezt meg elvált magyarok, Amit mondtam nem új, de szent igaz... Amikor Európa népei már mind abbahagyták a harcot, keserű iróniával írja le a szégyenteljes igazságot: Ha a mi fényünk nem lobogna A véghetetlen éjen át. Azt gondolhatnák fönn az égben. Hogy elenyészett a világ. Tekints reánk, tekints, szabadság, Ismerd meg mostan népedet: Midőn más könnyet sem mer adni, Mi vérrel áldozunk neked. cius idusán: gondolatban leborulhatunk a fehéregyházi tömegsír, a nemzeti szabadságharc hőseinek jeltelen sírja mellett, ahogyan írta: Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. (A szerző Szellemóriásaink című sorozatából.) MAGYARSÁG
