Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-03-01 / 3. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2002. március SAÁRYÉVA HÚSVÉT VERONÁBAN Verona központjában, a Piazza Brá-n vagyunk, ahol hétköznaponként vidékies ütemü fontoskodás, vasárnap pedig jóllakott polgárok borízű tereferéje folyik. A kávéházi asztalok márványán karcsú üvegekben kelleti magát a valpolicella, ciprusos dombok üdvözletét köszöntve a szomjas utasra. Istenáldotta, mosolygós táj ez, alig egy kurta lépésre a Garda tótól. Gyümölcseinek ritka zamata, mezőgazdasági vásárainak dús választéka messze földről vonzza ide az érdeklődőket.- "Ez itt Kelet és Júlia a napja!" - tárom ki tréfás pátosszal kaijaimat, pedig ebben a szelíd, ünnepi délelőtt- ben legkisebb nyoma sincs a tragikumnak. Amerre nézek, mindenütt tavaszi illatokba burkolózó fák, s a szökőkutak torkából fürge villanásokkal magasba röppenő vízsugarak.- Hohó, ne olyan gyorsan! - csillapít utitársam. - Kezdjük előbb a rómaiakkal! - s tekintetét követve fölfedezem a rozsdáskülsejű, öreg arénát. Goethe is ezt csodálta meg először a városban, csak az Ő idejében még kereskedők butikjai töltötték ki a földszinti helyiségeket, s ritkán fordult elő, hogy megelevenedett a belső porond. Ma túristák nyüzsögnek a falak tövében vidám, soknyelvű zsongással. Magas póznákon a hagyományos "Stagione Lirica" műsorát hirdető plakátok: Aida (látványos rendezést téve lehetővé, ez mindig a fö attrakció!), Rigoletto, Traviata, Othello... Ezek a szabadtéri operaelőadások az európai zenei élet nagy eseményei. Nyirkos hideget lehelő bejárati üregen keresztül érünk a vakító lépcsősorok gyűrűjébe. Voltaképpen, semmi látnivaló nincs - mégis lenyűgöző: a római Colosseum után a legnagyobb méretű ránk maradt cirkuszépítmény! Nézelődöm, bámészkodom, s egyre jobban kezd kápráz- ni a szemem. A grádicsok sarkában elemózsiájukat majszoló, fakó arcaikat a nap sugárözönében áztató látogatók eltűnnek, hogy helyüket átvegye a szenvedélyesen morajló, felajzott tömeg... 25.000 néző! Lent, a sárga fövenyen gladiátorok síkos izmai fonódnak egymásba, lovak prüszkölnek toporzékolva a startoszlopoknál , s valahol, a sötét ketrecek mélyén felüvölt egy türelmetlen oroszlán... * "Majd megtudod, mily sós kenyér a másé; s föl- és lemenni, milyen kínos ösvény, keserves lépcső az idegen házé!" figyelmeztették Dantét a Paradicsomban, de az óvás bizonyára nem vonatkozott a veronai Scalige-rekre, akik, a korabeli kényuraktól eltérően, nem vérrel és erőszakkal, hanem műveltségükkel, nagylelkűségükkel pompáztak. Házukban szerető otthonra talált a bujdosó költő. "Az első menliely, mely készítve vár, az hogy a Nagy Lombárdi kegye rádszáll, kinek címere: lépcsőn szent madár, s kezed minden nyájasságában áskál, hogy kettőtök közt, vevésből-adásból az lesz előbbi, mi utóbbi másnál." jövendölteti róluk magának. Ma itt nyugosznak már mind örök dicsőségükbe merevedve a csipkés tomyocskák erdejével borított fehér márvány sírboltokban; csak Dante pártfogójának, Can Grandenak álmát őrzi kardos lovag a Santa Maria Antica kapuja fölött. Magának a Nagy Álmodénak alakja a Piazza dei Signori reneszánsz palotákkal körülvett, meghitt négyszögében tűnődik egykedvűen az idők változásán. Mikor még porhüvelyben koptatta ezeket a köveket, a száműzetés keserűsége vont mély ráncokat az ajka köré, s egy születőben lévő túlvilág lázas árnyai settenkedtek a nyomában. Ma pufók gyermekek riogatják lábánál a pimaszul szelíd galambokat, s büszke veronai apák kezében kattog szünet nélkül a fényképezőgép... Csak az Adige partja őrizte meg a régi, fülledt csöndet. Vagy az sem?? - A folyam most erősen visszahúzódott ágyába, sekély vizét kavicstorlaszok szalagja fogja közre.- Milyen furcsa ez a híd! Középkoriasan vaskos és mégis olyan üdék a kövei, mintha vadonatújak lennének!- A németek fölrobbantották a háború alatt s aztán korabeli stílusban állították helyre. Tehát, ezt a barátságos kisvárost sem hagyták érintetlenül a háború borzalmai. Ki tudja, mennyi hullát hömpölygettek már tenger felé a piszkos, sárga hullámok! Új és régi háborúk ártatlan áldozatait... (Verona évszázadokon át az Észak-déli utat őrző fontos erősség volt.) Most azonban béke és áhitat uralkodik itt. Az ősi vár bástyáin, a parti sétányokon szerelmesek andalognak, s távolabb, a San Zeno templom domborművekkel telezsúfolt bronzkapuja előtt harsány fiúk lábai közt szökdel a labda. A kőoroszlán fejének támaszkodó, beesett mellű, fiatal káplán irányítja a játékot. Néha-néha leveszi, s gondosan megtörölgeti izzadságtól és portól homályos szemüvegét. ★- Megmutassam Júlia házát? - pattan elénk egy borzas szellem, amint kilépünk a virágpiac ponyvával fedett, üres bódéi közül. Esteledik. Hosszúra nyúlt árnyékok fintorognak.-Tybalt, a vad Tybalt! - villan belém egy röpke pillanatra, de az előttünk ugráló alak nagyonis jelenkori megvetéssel von vállat.- Nem érdekes az ajánlat? Jó. - s már surran is tova macskatalpon, hajlékonyán. A loggiák hűvöséből azonban még vissza-visszapendül ideges hangja: "La casa di Giulietta, la casa..." Félénken botorkálunk a precesszió nyomában, mely izgatott mohósággal préselődik be az alacsony kapun. Berregnek a videokamerák, filmfelvevőgépek, félhangosan böngészik a márványtáblákra vésett Shakes-,
