Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-03-01 / 3. szám
2002. március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 9 NAGYPÉNTEK Délután úgy négy-öt óra körül járt az idő. A falu csendes. A templomablakokon hideg, sárga fénnyel villog a nap; szekérzörgés, kutyaugatás nincs. Még megvárjuk, amíg ránk kerül a sor a kerepelésben, aztán elmegyünk felváltani a hatost — ami húszfillérest jelent — és szépen megosztozva megyünk Krisztus koporsójához. Péternek egy krajcárja van, nekem tíz, amit fel kell váltani, hogy mindkettőnknek öt krajcárja legyen. Egy krajcárért ugyanis savanyúcukrot veszünk, hat szemet, mert egy krajcárért annyi jár. Ezen megosztozunk. Puska bácsi talán megérezte a jószándékot, mert hét szem cukrot tett az újságpapírból kanyarított kis zacskóba, így egy szem cukrot ketté haraptam, mert ha osztozkodunk, hát az legyen becsületes. így aztán a félszem cukrot szopogatva mentünk újra a templom felé lassan ballagva, mint a másik oldalon a feketébe öltözött öregasszonyok. Még csak nem is beszélgettünk, hogy mindenki láthassa, az alkalomhoz »illő viselkedésünk. A templomban suttogó csend és az ünnepi ruhák földes és rozmaringos sublódillata. Baloldalon van a kis fülke, előtte gyertyák égnek és lángjuk sápadt lobogása mögött alszik a keresztről levett halott Isten. Arca vértelen és dermedten szomorú. A koporsó mögött szőnyeg, a szőnyegen feszület, a feszület körül sok pénz. Főleg krajcárok, kevesebb tíz és húszfilléres és két vagy három korona. — Ki adhatta vajon? Suttogó csend. Külső napsugár ide nem ér és a homályos csendet mintha a lehajtott fejek s az imádság tartaná. Egy-egy asszony vagy gyerek feláll, odamegy a szőnyegen fekvő feszülethez, megcsókolja Krisztus lábát, ott, ahol a szög van, pár krajcárt tesz a szőnyegre, keresztet vet és kimegy a templomból. Aztán újra jönnek. Péter előttem térdel, pár perc múlva megcsókolja az Úr lábán a szöget, leteszi az öt krajcárt, keresztet vet és kimegy. Utána én következem és már leborulok, hogy számat a sebhez érintsem, amikor dermedten megállók a hajlásban... mert eszembe jut a szent fogadalom, amit nagyanyámnak tettem, hogy Péter után nem iszom, kést, kanalat a számhoz nem érintek, mert Péter tüdőbajos... A megrettenés csak egy pillanatig tart, talán nem is vette észre senki..., hogy a véres szöget nem csókoltam meg... hát öt krajcárt a szőnyegre tettem és zavartan kimentem a templomból. A külső világosságban megállók; a szívem zakatol és ijedten pislogok... Péter okos szeme hunyorogva áll rajtam. — Rosszul vagy? — Megszédültem... — Talán a gyertyafüsttől? Olyan temetésszag van a sír körül... Aztán évek múltak és városi lakosok lettünk. Az iskolában „Kifutós” helyett futballoztunk, szánkózás helyett ródliztunk, s a tanító vagy tanár helyett azt mondtuk, hogy Sas vagy Hudra, vagy Mudin. Azaz, legyünk csak őszinték. Egyik ebéd alatt azt mondom: — Ez a Mudin marhaerős ember... Az apám letette a kanalat és rám nézett. — Micsoda? Állj fel! Felálltam vörösen és ijedten. — Mindenki úgy mondja... — Hát vedd tudomásul, hogy neked a tanárod nem Mudin, hanem Mudin tanár úr! Most pedig elmehetsz. Mára megebédeltél... Pedig csak akkor kezdtük el a levest... Az évek múltak. Egyik Veni Sancte a másik után, egyik Te Deum a másik után és — természetesen — közben a húsvéti gyónások és áldozások. Egyik ilyen gyónás után és futballozás közben azonban, megfeledkezve mindenről, de még a gyónásról is, rendkívül „erőteljes” kifejezésekkel illettük egymást, sőt a tisztelt szülőket is, egyszóval káromkodtunk, mint a veszedelem, aminek terjedelmes verekedés lett a vége... végül alkonyatfelé találtam egy koronát is, aminek szerfölött megörültem... és csak később döbbentem a másnapi áldozásra... — Lehetetlen! — gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy az áldozási tolongásban senki se veszi észre, ha nem áldozok meg, aztán a következő gyónáskor bevallók mindent... Igen, mást nem tehetek... — De hiszen reggel meggyónhatnál! — bíztatott egy hang. — Hogyne! Berkenyés olyan csárdást ken le nekem a gyóntatószékből... nem is beszélve a koronáról, amelyet biztosan valamelyik barátod veszített el... Ilyen lelkiismeretfurdalások közt érkeztem haza, mindjobban meggyőződve, hogy a másnapi gyónás lehetetlen... míg az áldozás alatti kibújás lehetséges. És valószínűleg reggel nincs is gyóntatás... Ebben aztán félig-meddig megnyugodtam, bár a rossz lelkiismeret fel-felcsuklott bennem... Apám kissé megkésve érkezett a vacsorához és látszott rajta, hogy valami bántja. Vacsora után rám nézett. — Gondolkodtam, hogy elmondjam-e de mégis elmondom, hogy imádkozz és holnapi áldozásod ajánld fel Péterért. Bíró Sándorral találkoztam, ő mondta, hogy Péter meghalt... Első pillanatban fel sem fogtam a hír súlyát, ami aztán a gondolataim közül hidegen csurgóit a szívemre. Péter! — Rozi nénire gondolok, szomorú fehér arcára, száraz, munkás kezére, mindig fekete ruhájára. A rozmaringra az ablakukban, a szövőszékre, amelyen nem dolgozott már senki, a nyitott tűzhely fogatlan, nagy szájára s a feketére érett asztalra és padra, ahol Péter apja
